Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
12 Bevezetés „Egyedül ez elhatározástól fog függeni, hogy Magyar- ország a többi örökös tartománnyal egyforma kedvezményben részesüljön, vagy csupán gyarmatnak tekintessék, amelyből... annyi hasznot húzunk, ameny- nyit csak lehet...” A király segíteni akart, ajánlata méltányos volt és a kor szellemének is megfelelt. A magyar rendi társadalom választásától fügött az ország sorsa — és az ajánlatot elutasították! Az indok „II. József nem felkent királyunk”. Mintha bizony a koronázott királyaiknak hajlandók lettek volna adót fizetni! A mindent elsorvasztó feudális érdekek győzedelmeskedtek, a nemesi kiváltságok nem szenvedtek csorbát, az ország pedig tovább viselte gyarmati terheit. A gyarmattartók célja az egész világon azonos, azt II. Józsefnél világosabban meg sem határozhatnánk: az ország természeti kincseinek minél teljesebb kiaknázása. A magyar nép külön tragédiája, hogy még ez a gazdaságpolitika is közelebb állt érdekeihez, mint a feudális rend önzése, közönye, „mely semmit sem áldoz az ország gazdasági fejlődéséért. Ami üdvös intézkedés történt a mezőgazdaság, állattenyésztés, bányászat, erdészet terén, mind a királyságnak köszönhető!” — írja Grünwald és sajnos igaza van. A magyar ipar viszonylagos lemaradásának és a szénbányászat késői indításának végső okát tehát nem a Habsburg-ház kétségtelenül kedvezőtlen gazdaságpolitikájában, hanem e politika feloldását megakadályozó rendi társadalom maradi- ságában, gőgös ellenállásában kell keresnünk. Az ország szénbányászatának életrehívása, fejlesztése és a szén használatának szorgalmazása pedig kétségtelenül Mária Terézia érdeme. Ilyen gazdasági feltételek és célok jegyében indult meg tehát a magyar szénbányászat és így válik világossá, hogy a királynő miért ringatta oly lelkesen annak első, brennbergi bölcsőjét. Kettős cél vezérelte. A brennbergi bányából 1759—1830 közötti években termelt mintegy 260 ezer tonna szén szinte teljes mennyiségével a fejlődő osztrák ipart táplálta, amely viszont biztos piacot jelentett a bánya számára. Franz Reichetzer (1821-ben) sorolta fel azokat a körülményeket, amelyek egy szénbánya „boldogulását” meghatározzák. Korának bányáit jól ismerő bányatanácsos sok tekintetben ma is érvényes szempontjai: a fedőkőzetek tartóssága, a technikai színvonalnak megfelelő művelési mélység, a kőzetek száraz vagy nedves állapota, a fa ára, az üzemanyagok ára, a munkabér, a lakosság száma, a környező vidék ipara, folyó közelsége, az utak jó állapota és a szén használatára való készség. Minden túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy a felsorolt feltételeknek, a XVIII. század második felében és a XIX. század elején Magyarországon a dorogi medence oligocén bányászata teljes mértékben megfelelt. A kőzetviszonyok és a bányák mélysége nem volt elriasztó, a „nedvesség” még nem jelentett vízveszélyt. A pesti piacon 1817-ben 1 mázsa tűzifa ára 1,3— 1,6 konvenciós forint volt, az annavölgyi szén ára ugyanott 52 krajcár. (E szénárnak csaknem fele szállítási költség.) Az üzemanyagárakkal és a munkabérrel szükségtelen foglalkoznunk, azok országon belüli eltérése nem jelentős. A lakosság száma munkaerő és fogyasztói oldalról vizsgálandó. A munkaerő nem okozott különösebb gondot. A kezdethez szükséges néhány szakembert még Rückschuss hozta magával, a munkáslétszám zömét pedig a földbirtokos uraság bocsátotta a vállalkozók rendelkezésére. (Innen ered a még ma is használatos „urasági létszám” elnevezés, amely eredeti jelentését elvesztve már csak a darab- és időbéres szállítószemélyzet megjelölésére szolgál.) A szénfogyasztó lakosság sűrűsége ugyancsak ideálisnak tekinthető, hiszen Pest-Budától Komáromig számlálva fogyasztókat, azok száma — a Béccsel kereskedő Brennberget kivéve — legmagasabb volt szénmedencéink között. Az ipar elmaradottságáról már szóltunk, de az adott viszonyok között Buda, Esztergom és Komárom kézművesei, kovácsok, lakatosok, sarkantyúsok, téglaégetők és nem utolsósorban a komáromi várat építő katonaság olyan fogyasztói kört biztosítottak, amely az országban akkor páratlan volt. A Duna közelsége és a postaút jó állapota volt talán a medence egyik legfőbb előnye. A magyar utak világszerte hírhedtek voltak járhatatlanságukról. 1757- ben például de l’Hopital márki Franciaországból hazánkon keresztül utazott Oroszországba. 23 kocsijának vontatásához naponta 700 lóra volt szüksége feneketlen földútjainkon. Nem lehet kétséges, hogy ilyen útviszonyok közepette Pest-Buda szénellátása csak medencénkből volt megoldható. Reichetzer feltételei szerint tehát medencénkben a bányászat „boldogulásának” — a korabeli magyar viszonyok között — semmi sem állhatta volna útját. A bányatanácsos azonban nem vette figyelembe a magyar szén röghözkötöttségét. Célszerűtlen lenne a bányajogi visszásságok szövevényébe bonyolódnunk. Elég, ha tudjuk, hogy az osztrák örökös tartományokban a kőszenet már 1758- ban szabad (az uralkodó részére fenntartott) ásványnak minősítették. A magyar szénbányászat megindulásakor még hazánkban is ezt az elvet követték a bányahatóságok, de sok jogvita után II. József az 1788-i rendeletében a földbirtokosok javára döntött: a szén a földbirtok tartozéka maradt. Az 1854-ben kibocsátott osztrák általános bánya- törvény biztosította az uralkodó részére fenntartott ásványok kutatásának és termelésének szabadságát, de a rendeletileg kihirdetett törvényt az 1861-es Országbírói Értekezlet felülvizsgálta, a nagybirtokosok nyomására a szenet kivette a szabadon kutatható ásványi nyersanyagok köréből és azt az ingatlan tartozékának ismerte el. E határozat ezután lényegében egészen az államosításig fenntartotta a nagybirtok feudális előjogát a magyar bányászatban.
