Zalka János: Magyarország primásának Arany-áldozata 1859. november 6-kán (1859)

Clero necnon populo

Pande cor paternum :

Quo beati simus hic

Et in aeviternum.“

Elvégezvén ö eminentiája az oltárnál az áldásosztás szertartásait, a szószékre lépett, s az összesereglett megszámlálhatlan népsokasághoz e beszédet tartó :

„A világnak isteni Megváltója, Krisztus Jézus, földi életének végső' pillanataiban az utolsó vacsorán, és még inkább diadalmas föltámadása után halottaiból, számos követői közöl többeket kiválasztott, s különösen jogokkal, kiváltságokkal és kötelességekkel fölruházott, s eképen a többiek közöl kiemelt s mások fölött megkülönböztetett. Ezek Krisztus Urunk ideje óta egyháziaknak, papoknak, oltárszolgáknak neveztetnek.

Kiváltságaik s kötelességeik között leglényegesebbek ezek : 1) A tanítói hatalom s kötelesség, melylyel az egész világra szétklildé őket, hogy elmenvén, tanítsanak minden nemzeteket azok megtartására, miket nekik parancsolt. S ezzel az emberi nemzetnek tanítói, mesterei lettek. — 2) Mivel az ó-törvényben az áldozatok általában kedvesek voltak az isteni fölség előtt: az új-törvényben Jézus tulajdon szent testének s vérének áldozatát szerzetté, rendelte; továbbá ez áldozatnak bemutatására a megválasztottakat hatalommal fölruházta, mondván: „Ezt cselekedj étek az én emlé- /

kezetemre.“ Es ezzel lettek az egyháziak áldozárokká, az oltárnak szolgáivá. — 3) Mivel az embereknek mint gyarló teremtményeknek Isten malasztj ára elkerülheti en szükségük van: a szentségek föladásával, mint az isteni kegyelmek forrásának megnyitásával bízta meg őket, mondván: „Miképen engem küldött az A t y a“ fölruházván engem az emberek boldogítására minden szükséges kellékekkel, „az önkép en én is küld lek titeket.“ És ezzel lettek a papok Isten titkainak, malasztjának sáfárai.

Az egyháziaknak e magasztos megkülönböztetéséről elmélkedvén sz. Ágoston, fölsohajt mondván : „Oh kimondhatlan az Ur Jé-'»■Sr 25 Vr4