Esztergomi Szent István Naptár az 1930. évre (1930)

59

Sokára félreismerhetetlen penész- és levendulaillattal kevert dohosszag töltötte meg a kápolna levegőjét.

Mellém egy pufók német katona telepedett le.

— Gnädiger Herr — súgtam neki illedelmesen — mi készül itt?

— fiát nem tudja — válaszolt hamisítatlan német akcentussal — hogy ma van Fáry Jakab várkapitányért az engesztelő szent mise ?

— Valaha hallottam a nevét, de igazán nem emlékszem rá, hogy meghalt.

A rút német megvetőleg nézett rám, de azért a pad alatt felémfnyújtotta'tubá- kos szelencéjét.

Kuckländer Ferenc, Bottyán János, Gall Adám, Fáry Jakab, Weitzel Fülöp, Hans Weber, Franciscus Kőrössy, Mathias Ar- nolt . . .

A hívásra — ki várkapitánynak, ki meg zászlósúrnak látszott — mindegyik a maga anyanyelvén jelentkezett.

Fáry Jakab az első pad szélén ült. Mathias Arnolt — a vetélytárs — pedig a negyedik pad szélén. Fáry Jakabné, a szép asszony, két paddal előttünk.

Elkezdődött a. gyászmise, mely alatt a jelenlévők furcsa összhangban, részint rezgő, részint rekedt és borízű hangon régijmagyar gyászénekeket kántáltak.

Bele-belehápogott a mellettem ülő

II. Oltó örökös király és testvérei az esztergomi cserkészekkel Lequeitióban.

— Oh, még 1688-bah halt meg — felelte a német. — Ott ül az első pad szélén, az a hasított orrú. Mathias Arnolt komám hasította kétrét az orrát.

— Persze a zászló becsületéért?

— Az ám — vigyorgott a szomszéd — azért a szép asszonyért, aki itt előttünk ül két paddal. De pszt! Jön a kardinális.

A sötét folyosó felöl díszes menet jött. Csupa jóságos arcú, lila és vörös taláros főpap. A pontifikáló főpap maga Vitéz János érsek volt.

Egy asszisztáló pap ekkor egy nagy könyvet vett elő s olvasni kezdette: Kür- tössy István . . . Bischofhausen Ezaiás,

labanc kapitány is, majd odahajolt a fülemhez :

— Minden esztendőben feljövünk néhányszor a föld alól. Hol gyászmise van az elhunytakért, hol meg engesztelő áldozat valami nagyobb kutyaságért. Jövő héten érettem lesz gyászmise. Én vagyok Weitzel Fülöp — s felém nyújtotta a kezét. - - Nem szép ez? — kérdezte.

— i_n egy iaetévedt turista vagyok — hazudtam neki s megszorítottam nyirkos kezét. — Határozottan szép dolog az ilyen ájtatoskodás, de lenn a városban a halottak nem szoktak eljönni a saját gyászmiséjükre.

— Hja, mi a halál után is élünk,