Esztergomi Szent István Naptár az 1930. évre (1930)

58

— igen szívesen veszem, ha megmutatja a kápolnát, melyről már sokat hallottam s olvastam.

— Tessék utánam fáradni — mondotta az öreg. — Ebben a kápolnává átalakított szobában szobában született az első szent király. Sokan járnak ide messze vidékről megnézni ezt a nevezetes helyet.

öreges bőbeszédűséggel csoszogott előre a várőr, kinyitotta a külső udvarajtót, majd a kápolnához vezető folyosó ajtaját tárta fel. Beléptem a sötétes folyosóra.

— Bocsánat, visszamegyek s becsukom az udvarajtót, mert huncutok a gyerekek s beszöknek ide hancurozni.

Az öreg visszament s én ott álltam a sötétes folyosó elején, várva visszatérését. Sivító hüyös légáramlat suhant végig ekkor a folyosón s míg én fázósan húztam össze kabátomat — nagy dörrenései vágódott be mögöttem a folyosó nehéz tölgyfaajtaja. Egyszerre sötétben voltam. Tapogatózva mentem visszafelé az ajtóhoz, próbáltam kinyitni, de nem volt kilincse s úgy beletapadt az ajtó kőkeretébe, hogy meg sem mozdult.

Vártam, vártam, hogy majd csak jön az öreg. De bizony nem jött. Dörömböltem az ajtón. Semmi válasz. No, szépen nézek ki, — gondoltam magamban.

A folyosó túlsó végéről némi világosság szűrődött be börtönömbe s én arrafelé tartottam. Hátha lesz ott valami ablak, melyen kimászhatom. Találtam ablakot, melyen azonban vastag rács volt. Az ablak előtt néhány lépésnyire kőfal, azon túl a várhegy meredek mélysége.

Innen nincs kijárás. Tovább mentem s bejutottam a kápolnába. Szorongó érzéssel ültem le az egyik padba s azon töprengtem, mit csináljak? Nem volt más választás, mint várni, mig visszajön a várőr. Sok idő telhetett el így.

A várakozás nagy csendjét egyszerre csak kongó léptek zaja szakította meg. Jön a várőr — gondoltam, de a léptek nem a külső, hanem a kápolna belső, a várhegy alá vezető alagútszerű folyosójából, mely a szikla oldalába ásott második teremszerű helyiségbe vezet, hallatszottak. A csikorgós csizmát sarkantyúpengés közben kopogtatta a jövevény, ki belépvén a kápolnába, kabátja zsebében kotorászni kezdett, majd kovát és taplót vett elő s kicsiholván a szikrát, a taplót gyorsan forgatni kezdette. A tűzkigyók világítása mellett úgy láttam, hogy valami vasasnémet-féle a jövevény. A tapló tü- zével odament az oltárhoz s meggyújtotta a gyertyákat, majd nagy kockás zsebkendőjével leporolta az oltárt, helyére tette a csengetyűt s körülnézett a kápolnában.

Egy cseppet sem látszott meglepő- döttnek, hogy engem ott látott.

— Krisztigott! — biccentett felém s visszaballagott a sötétfolyosóba.

Nemsokára apró, kopogó lépések hallatszottak a sötét folyosóból s belibbent a kápolnába egy nő, olyan XIV. századbeli viseletben. Fején gyöngyös főkötő volt, lábain piros csizmácskák, vállán piros bársony palástszerű köpeny sok arany sújtással. Utána egy pókhasú férfi jött, túri süveggel, görbe karddal, lelógó bajusszal. Úgy nézett ki, minta pécsi székes- egyház domborművén ábrázolt magyar harcos. Azután jöttek egyéb daliák, magyar nemes asszonyok, görbelábú labanc vitézek, török effendik, szúrósszemű kurucok, két furcsa múmiaszerű alak, kik kis leányoknak látszottak, bár szörnyű nagy főkötőjök és uszályos ruhájuk volt.

Egy darabig Nagy Lajos korából megelevenedett Képes Krónika s a XVI. századból való Bonfini Krónikájából ismert alakok kopogtak, topogtak, slattyogtak be a kápolnába. A férfiak mind rútak és ijesztőek voltak tüskés bajuszukkal és ragyás, sebhelyes ábrázatukkal. Kinek a karja, kinek a szeme vagy füle hiányzott, kinek az orra volt kétfelé hasítva. Hanem az asszonyok — tyhű ! — azok szemre- valóak voltak. Bő krinolinjukban s ezerráncos szoknyáikban is meglátszott mozdulataikon a nemes faj acélossága s ruganyos bája.

Különösen az előttem lévő második padban ült egy menyecske, kinek bodros főkötője alól hollófekete fürtök omlottak vállaira s a zöld selyem mellényke plasztikája is elárulta az ős turáni ésjazigfaj keveredéséből származott gyönyörű nőstény párducot.

Bejöttek, hónuk alatt nagy csattos imakönyvekkel, leültek a padokba s nem-