Esztergomi Szent István Naptár az 1929. évre (1929)

51 posta a kőszívű távozó magyargyűlölő altá­bornagy, aki jobbidőkben örült,ha bársony­puha kezét megcsókolhatta. Ennél sértőbbet még nem kapott. De hű maradt elhatáro­zásához, még hűbb a türelemhez, leghűbb azonban női nemének jellemző erényéhez, hogy nem riad vissza azért a szenvedés­től, akit szeret. . . Mit tehetett megaláz­tatásában, leborult az asztalra, és ki­merülésig sírt, zokogott keservesen. Kuckländer kitartott parancsa mellett. A sovány étkezés, a fülledt levegőjű pe­nészes zárka, a folytonos kesergés Boty- tyánnét napró 1-napra sorvasztotta. Egy évig kínlódott az embertelenség szűk ta­nyáján. Folyton érte aggódó és hálatelt gyengéd vonzalommal reágondoló férje Érsekújvárból helyette magasrangú csá­szári fogoly szabadonbocsátását ígérte be Kuckländernek, de hiába. Alnok sátáni lelke nem könyörült a beteges, gyönge nőn ... Néha Újvári Mihály (alattomban már kuruc- érzelmű ferences) bíztatta Bottyán János- nét egy kuruc támadásba vetett remény­nyel, ő hozott olykor-olykor üzenetet férje- urától, mint régi jó barátjától, amikor val­lási érvelés alapján is a várparancsnoktól nagynehezen kapott engedéllyel gyóntatni jöhetett fel hozzá . . . 1705. szeptember 15-én az ő kezében csukta le örökre sze­mét. Utolsó üzenete urának szólt: — A kegyetlen parancsnok a halálba küld, de éretted zúgolódás nélkül elszen­vedem bús sorsom, mert szerettelek, amint első csókunk alkalmával vallottam neked, a végső leheletig... A ferences barát ügyesen továbbít­hatta az utolsó üzenetet. Amikor a bel­városi harang Bottyán Jánosné temetését jelezte a híveknek, amikor elröppent a pap ajkáról a zsoltár fájdalmas dallama, a temetésen résztvevő nagy, kuruc érzelmű esztergomi gyászoló tömeg között egy díszbeöltözött nyalka kuruc huszártiszt tartotta Bottyán tábornok gyönyörű piros­rózsa koszorúját. Első csókot viszonzó utolsó csókja rezgeti a koszorú minden rózsaszirmán a halálig mellette hősiesen kitartó derék feleségnek. Az első rózsa­szálat az utolsó rózsacsokorral ajándé­kozta meg a távolban érte titkon zokogó férje ... A templom mellett hullott permetezőn síró esővel vegyest a göröngy Bottyán Jánosné szül. Lakatos dudit egy­szerű koporsójára. Sírhalma fölött őrködő fejfáját Bottyán csak becéző, de sokat- mondóan rövid leánynevével ékesítette: Juditkám. A toronytalan belvárosi templom tö­vében meghúzódó temető adott Bottyán- néuak örök otthont. Nem messzire pihent palotájuktól és ennek szép kertjétől. S ta­lán a kőfalukon átfutó tüzesszirmú rózsa illata enyhe szellő szárnyán hódolt sír­halma körül a jó hitves hült tetemének ... Szatzlauer János cukrász, kit a m. kereskede­lemügyi miniszter 50 éves iparosmesteri jubi­leuma alkalmából elismerő oklevéllel tüntetett ki. Ha a mai templom mellett tapossuk a kemény földet, gondoljuk el, hogy an­nak a Bottyán Jánosnénak a sírján jár­hatunk, aki a hű feleségnél is hűbb tu­dott lenni. Vagy ha a plébánia kertjének piros rózsáján akad meg szemünk, talán azt a rózsát látjuk, amely éppen annak a feleségnek porladó csontjain él és díszük, aki: szenvedett, mert szeretett! 4'

Next

/
Thumbnails
Contents