Esztergomi Szent István Naptár az 1929. évre (1929)

50

gazdájukra. Néha zavarták meg horkantá- sukkal az éj halotti csendjét . . . Goldenfinger ezalatt négy emberrel kiásta- a községháza alapját. A tág nyíláson át benyújtotta Bottyánnak a hazulról hozott kifent kardot, aki fáradságtól mélyen alvó őreit lekaszabolta. Ezután pedig a Dunánál várakozó két csónakon Goldenfingerrel, meg a halászokkal együtt eltűnt az éj koromsötétjében, hogy Vichnyén hűséget esküdjék II. Rákóczi Ferenc kuruc fejedelemnek, s mint tábornok, a kuruc szabadságharc egyik golyójáratlan, haláltmegvető legendás vezére legyen.

A halál karjai között.

Másnap egész Esztergomban közszájon forgott, hogy Bottyán Nyergesújfaluról átszökött a Dunán, és a kurucokhoz pártolt. Ennek hallatára úgy zsongtak az elégedetlen várkatonák, mint a rajzó darazsak. Eszményképük: Bottyán János ezredes átpártolása új erőt és bátorságot adott nekik a simán eltűnő követésre.

Kuckländer várparancsnok szégyen- teljes kudarcában és önmagát emésztő mérgében a védtelen Bottyánnéra tette kezét. Dühe nem ismert e nővel szemben Sem előzékenységet sem kíméletet. Erős őrséget küldött Bottyán palotájába. Elhur- coltatta férje helyett rabnak. A várba kisértette, ahol büntetési helyül egy földalatti szigorú börtönzárkát rendelt a számára.

Kényszerítették, hogy két kivont kardit katona előtt, mint nagy bűnös, gyalogosan menjen fel a várba. Sápadt arcáról az eddigi gyötrelmek nyomai látszottak ugyan, de vonásai elárulták, hogy mindennel szemben a férjéért való szenvedés csökönyös elhatározása dacol lelkében. Bár szégyenre nem gondolt, mégis bántotta őt, hogy a város előkelő tősgyökeres magyarját ilyen elbánásban részesíti egy magyarfaló jött-ment idegen.

Ismerős volt neki a Li pót-bástya. Néhány könnycsepp gördült le arcán, amidőn megpillantotta a vár udvarán az ő rózsafáját. Felújult emlékezetében a szép múlt, férjével együtt itt amikor nyári estéken üldögélt, amikor a pirosrózsa visszaidézte eléjük az első édes csókot; ami már csak átélt kedves emlék, csak eltemetett fájdalmat keltő múlt. Minden elmúlt, talán örökre... A mélységbe vezető lép- csőút sem volt előtte ismeretlen. Ezen sokszor haladt könyörületes szívvel, hogy segítsen a nélkülöző szegény katonákon ... Gondolta volna-e, hogy nemsokára a dohos tömlöcök egyike aző lakóhelye lesz?... Férjeuráért lelke bármily szenvedéstől sem rettent vissza . ..

A zárka egyszerű deszkaágyát, kopott székét és agyonnyűtt asztalkáját hosszasan szemlélte. Megacélozta erejét az ijesztő környezet, hogy az innen szerencsésen megmenekült eszményített férje életéért eltűr itt mindent. A vastag várfalba magasan vájt kis vasrácson át beszűrődő csekély világosság félhomályt vetett viaszsárga arcára, a vakolatlan rücskös falra, amelynek mélyedéseiben penésztelepek szürkéitek. Amint a morc őr becsapta a pántos vasajtót, megrezzent Bottyánná, és fáradtan hanyatlott a nyikorgó szuevett támlásszékre .. . Elszenderiilt . . . Félálmából Kuckländer éles, rikácsoló hangja riasztotta fel.

— Ahá, itt van a jómadár! Gézengúz magyar áruló segítője és megmentője te lehettél, lázadó asszony! Kegyetlenül lakolsz tettedért, várj! Innen ugyan meg nem* szabadulsz többé, érted?

Bottyánná méltóságteljesen felel, de megvetőleg nézi végig a sántán ide-oda bicegő altábornagyot.

— Katonától ilyen beszéd nővel szemben lovagiatlan neveletlenség.

— Mit? Semmirevaló asszony ne nyelvelj velem! — tajtékzik fellobbanó haragjában Kuckländer, és nagyot üt bunkós botjával az asztal rozoga lapjára.

— Hallgass, mert kékre vasaltatlak! .. . Olyan vagy, mint a megszökött betyár magyar urad! . . . Pfuj!

— Nincs kímélet! —- parancsolja tele torokkal a vele jött kisérő tisztnek.

— Kenyér és víz lesz az eledele, csak vasárnap kaphat ebédre holmi összekotyvasztott levest. Semmi más nem jár az elárult felséges császártól neki. . . Senkivel beszélnie, senkit hozzá beengedni nem szabad! Itt pusztuljon el a kutya magyarfajta ! Ezt parancsolom; jaj, ha máskép lesz! .. .

Bottyánná női büszkeségét sárba ta-