Magyary Szulpicz: Esztergom a tatárjárás korában (1877)
41 gyakran eszökben forgaták hatalmuk alapítójának, a hires Dsengiszkhánnak eme barbár mondását; „A legnagyobb élvezet az, ha legyőzzük az ellenséget, magunk előtt hajtjuk őket, elvesszük a mijük van, könyezni látjuk a nekik kedves személyeket, lovaikra vetjük magunkat, lányaik-és nejeiket karjaink közé fogjuk *).“ A mióta ragyogó tollú Jókaink kiadta Decameronában „Az esztergomi százszor szépek“ cimü elbeszélését, többen elhitték neki, hogy az a szerencsétlen 300 hölgy nem volt magyar. — Azonban, ha kételkedésünk nem volna alapos, s ez a szomorú jelenet csakugyan végbement volna: a körülményeket egybe vetve, az ellenkezőt kell állítanunk. —Az idegen nemzet- ségü polgárság kincseivel s bizonyára családjával együtt a várba menekülvén, csak is a városba gyűlt nemes hölgyekből kerülhetett ki majdnem háromszáz úrnő. — Különben is Roge- rius „Nagy urnök“-röl (domine magne) beszél, ez a cim pedig az akkori hivatalos nyelv szerint csakis a nemesek hölgyeit illette meg.— Nem áll tehát Jókainak ez a hozzá vetése, valamint Bél Mátyásnak az a véleménye sem, a melyet az 1835 ki Regélőben Birkés Endre, s az 1856-ki „Vasárnapi Ujság“-baD, az országszerte szeretve tisztelt István bácsi emlitenek, hogy t. i. „leeresztet hajjal és széttépett ruhákkal“ menteka tatár khán elé. — Tudtunkkal egyedül Rogerius beszéli el ezt a szomorú históriát, és pedig —mint láttuk — épen ellenkezőleg; és azért azt kell feltennünk, hogy Bél Mátyást em») Cantu Caesar. Vil. tört. IX. köt, XII, kÖayv, 230 1,
