Magyary Szulpicz: Esztergom a tatárjárás korában (1877)

40

a fejedelemhez vitték, kik is kegyelmi ajándékul kérték, hogy őket hatalma alatt tartsa meg életben. Ez azonban haragudván azért, hogy semmi nyereséghez nem jutottak, megparancsolá, hogy kifosztván őket, fejőket szedjék, a mi tüstént mégis történt/' — Ez a megdöbbentő epizód szomorú bizonysága volna ama kor elfajultságá- nak, amely nem tudott a haza boldogságáért lángolni, s a mely nem ismerte a Doboziak erényeit. — Egyedül az benne a vigasztaló, hogy igaz voltában kételkedhetünk,—Az eddigiekből látjuk ugyanis, hogy Rogerius „siralmas ének(<-ének Esztergomról szóló részéhez annyi szó fér, hogy fel kell tennünk, hogy Rogerius az itt történteknek nem vala szemtanúja, hanem a tatár táborban, talán épon hegedűsök ajkairól hallotta az általa elmondottakat.—Csakhogy a mi a tatár költő dalában szépen beillett, annak a történet lapjain nincs helye. — Igaz ugyan, hogy nem lett volna csuda, ha a gyenge nők ilyenre vetemednek, a mikor az erős férfiak készek valának a vad ellenség eszközévé lenni hazájuk rontására, csakhogy nyomorult életüket fentarthassák '). — Mindazáltal igen bajos elhinni, hogy oly s)k előkelő hölgy ráért az ostrom hevében ily gyalázatos szándékot megbeszélni, s hogy szépen felczifrázva összegyűlhettek a nélkül, hogy ez szemet szúrt volna. —Meg aztán elég különös az is, hogy oly lovagias készséggel elvezették őket vezérükhöz azok a dühös tatárok, a kinek szabad prédájára volt hagyva a szerencsétlen város, és a kiknek egész eljárása mindenkor azt tanusitá, hogy

>) Rog. 41 i.