Magyary Szulpicz: Esztergom a tatárjárás korában (1877)

38

hanem igen is körös-körül elfoglalták a sánczo- kát. — így sem menekülhetett, a ki ott szorult.

Föl nem tehetjük, hogy az a fejét és reménységét vesztett gyáva nép, — Rogerius ilyenről beszél — olyan vakmerőséget követett volna el, hogy a bátrak végső elszántságával megfosz- sza vad ellenségét a zsákmány reménységétől és igy maga ellen ingerelje.

Ellene mond ennek a spalatói föespercs tudósítása is, hogy „a magyarok minden vagyonukat a magas erősségbe hordták vala.“ — Természetes, hogy a városban maradt értékes holmi a tűznek áldozata lön. — De még azok sem ásák el kincseiket, a kik nem menekülhettek „a magas erősségbe.“ — Ezt maga Rogerius bizonyítja, a midőn alább a háromszáz aszszonyról azt állítja, hogy ezek drágaságaikkal ékesitve jelentek meg Kádán vezér előtt. — Pedig aligha volt azoknak idejök elásott ékszereiket kiásni és magukat ezekkel felczifrázni.

Igen valószínűnek látszik előttünk, hogy a polgárok, reményüket vesztve a város megvéd- Letése iránt, még az ostrom ideje alatt menekültek a várba.— Erre enged következtetnünk egy 1249-ben kelt oklevél következő részlete: „reBid- num populi de Ciuitate Strigon., qui deo auzi- liante eorum (se. Tartarorum) manus enase- rant *).“ „Esztergom városa népének megmaradt része, a mely Isten segítségével kimenekült a tatárok kezéből.“— Nem tudjuk elképzelni, hogyan kerülhették volna ki ezek a mongolok gyilkos fegyverét, ha csak oda nem menekülnek, a hová

>) Mon I. 376.