Magyary Szulpicz: Esztergom a tatárjárás korában (1877)

31

rok betörését megakadályozni nem birja. — Negyed nap múlva pedig magának a nádornak ajkairól hallá a szerencsétlen király, bogy március 12-én a határt őrző sereget az ellenség nyilai megseinmisiték. - Hogy is állott volna ellen ez a kis csapat olyan ellenségnek, a melyet az ösz- szetartás hatalmassá tön oly birodalmat alapítani, a melynél nagyobbról nem emlékeznek az emberiség évkönyvei; a mely dicsőségének tartá az ülés kegyetlen mesterségében kitűnni.

Béla e szomorú hir hallatára nejét Vanchai István váci püspök kíséretében Pozsonyba küldó, a külföldön segitséget sürgete, a haza fiainak pedig meghagyá, hogy a törvények értelmében, a haza védelmére Pestre siessenek, a hol ö maga is, Esztergom és Fejér megyék, az esztergomi és kalocsai érsekek, ésöcscse, Kálmán herceg haderejével táborba szállott. — Hogy Esztergom fegyverfogható népe nem vonta ki magát a honfiúi kötelesség teljesitése alól, azt a krónikákon kívül oklevelek is bizonyítják. — így Simon grófról maga ÍV. Béla mondja, hogy nem kerülte a veszedelmet *); a muzslai nemesek közöl kettőről, Györgyről és Pálról tudjuk, hogy életüket áldozták a haza szt. ügyéért 2); és bizonyára a város hadi népe is követte királyát.

Mig a haza többi részeiből a lassankínt érkező csapatok gyülekeztek, azalatt a tatár had, gátat nem ismerve nyomult előre, s útját leperzselt falvak és halmokban heverő hullák jelölék. — Bé'a király lassan Eger felé vonult, hogy a

») Mon I. 345, — •) Mon. I 383.