Magyary Szulpicz: Esztergom a tatárjárás korában (1877)
30 puha tréfák közt töltik s éji álmaikat reggeli kilencz órakor alig végzik vala. — Egész óle- töket kies erdőkben s kellemes réteken töltvón nejeikkel, nem gondolkozhatának a hadak zajáról, mint a kik naponkint nem komoly hanem mulatságos dolgokkal foglalkoztak volt Nem mondjuk, hogy ez az előadás nem túlzott; nem állítjuk, hogy ez minden magyarra illett; de ha hozzávetjük Rogerius elbeszélését és a tatártutás tragikus letolyását: lehetetlen föl nem tennünk, hogy a gyakran csodákat inivelö hazaszeretetnek és az ősi vitézségnek helyét a rút önzés és elpúhultság foglalta el; az egyetértést és egyszerű erkölcsöket pedig a viszszavonás és fényűzés átkos szelleme szorítá ki nemzetünk nagy részénél. Valóban! ez az áldozatoktól idegenkedő gyáva nemzedék, a mely a helyett, hogy a haza sorsán aggódó királya szavára fegyvert ragadva csatára' szállott volna, megfosztá magát puszta gyanúból egyik legerősebb támaszától, a kunoktól, megérdemelte sorsát. A tatárok 1240-ben már Rutheniát dúlták. — Béla király tehát megerősité ahatárt, és annak védelmét a nádorra bizta. — Ugyanezen évben karácsony táján fegyverre szólitá a nemzetet, 1241 elején pedig Budán tanácskozott a jobb érzésű hazafiakkal a teendők felöl.— Még tanakodtak, a midőn a nádor hirül adta, hogy a tatá>) L. szabó Károly. Magyarország tört. forrásai I k. 2 fűz. 58 és 59 U. Ezután ugy Tamás, mint Rogerius munkáját ezen magyar kiadás lapszámai szerint fogjuk idézni. »
