Zolnay László - Lettrich Edit: Esztergom - Panoráma útikönyvek (1971)

Keljetek, ó Múzsák, víg dalra, öröm riadalra,

Kalliopé szintén zengje vidáman a kart!

Érseki méltóság főszéke jutalma Vitéznek,

Ebbe helyezték őt Róma s urunk, a király.

Messzire zengjen a hang, át népeken, át a világon S földi vidékünkről szálljon az Égig a Dal.

Váradot Esztergom, Kőröst a Dunánk kiszorítja S ő negyedik helyről — főpapok elseje lett.

(Geréb László fordítása)

A magyar reneszánsz műveltségnek talán még mélyebb európai kapcsolatait idézik fel Estei Hyppolitnak, Beatrix királyné unokaöccsének, a gyermek-érseknek magyarországi évei. Másfél évtizeden keresztül az ő titkára volt Lodovico Ariosto, korának tán legnagyobb költője. Versei egyikében megénekelte magyarországi élményeit is, de a keserű sorok már csak arról tájékoztatnak, hogy Ariosto nem tud és nem akar gyökeret verni az oligarchikus erők miatt széthulló Magyarországon, Hyppolit pedig csupán jövedelmező forrásnak, egy-egy misét megérő földi jónak tekinti magyarországi egyházi méltóságait.

Az egyre inkább elvilágiasodó egyházi udvartartás reneszánsz pompájának hátterében komorabb hangokat is megőrzött az esztergomi irodalomtörténet. A XV. század nyolcvanas éveiben a magyar Savonarolának is nevezett tüzeshangú Temesvári Pelbárt — esztergomi ferences rendfőnök — az intelmek áradatát zúdította az egyház elvilágiasodása, a növekvő népelnyomás, a feudális önkény s a fejedelmi és főpapi dőzsölés ellen. Az ókori Anaxagoras nyomán keserű realizmussal ezeket mondja a feudális világ törvényeiről:

,,.. . a törvény pókháló, amelyben a kicsi legyek fentiakadnak, de a nagyobbak keresztül rontanak rajta.”

Másik példabeszédében a gazdagokat ostorozza.

95