Zolnay László - Lettrich Edit: Esztergom - Panoráma útikönyvek (1971)

ládja jó szolgálatai jutalmául az Esztergom megyei Bajót, majd a Sopron megyei Nagymarton falvakat kapta királyi adományba, ahonnan aztán ivadékaikat Nagymartoniaknak vagy Bajótiak- nak nevezték. Simon ispánról 1242. évi esztergomi hőstette után 1248-ban még egyszer hallunk: IV. Béla követként őt küldte a Lyonban időző pápához.

De joggal fordul érdeklődésünk Esztergom régi polgárai felé is. Kik voltak ezek a híres latinusok ? Mely föld küldte őket országunkba, hogy egykori fővárosát, naggyá, gazdaggá és szabadságjogokban is első várossá tegyék? Minek köszönhették országos vámmentességüket és azt, hogy iparosaik, kereskedőik a város falain belül szinte különb jogokat élveztek a királyi jobbágyoknak mondott akkori nemességnél.

Latinus — a középkorban gyűjtőneve a román népcsalád ivadékainak, és bár okleveleink az aragóniai eredetű Simon ispánt is latinusnak nevezik, történetíróink többsége a mai Belgium, Franciaország és Itália szülötteit látja bennük. Ezt látszik megerősíteni az a liége-i (belgiumi) hagyomány is, amely a XI—XIII. századi vallonoknak nagyarányú magyarországi áttelepüléséről emlékezik meg.

XIII. századi okiratos emlék szól a város egyik polgára, Syrlyz családjának francia eredetéről (1265). Janinusnak, az esztergomi Latinváros egy másik bírájának (1255 — 1265) atyja Esztergomba házasodott maastrichti kereskedő volt. Folytathatnánk a sort a régi polgárok személyneveivel: Balduinus, Gyan-Gehan, Mauritius, Ser Godynus, Rubinus vagy Robin, Frankynus, Gelethus vagy Giletus francia és olasz, kisebb számban német népek ivadékaira utalnak.

Alighanem jóval korábban kezdődtek azonban Esztergom kapcsolatai a franciaországi Champagne fővárosával, Troyes-val, a középkori pénzvüág Bizánccal is vetekedő nyugat-európai központjával. Innen származón hazánkba — III. Béla felesége kíséretében — az az Aynard lovag, akinek magyarrá vált utódai a közeli Zsámbék román kori templomát építették fel. Lényegesebb azonban ennél az a cham- pagne-iakkal kibontakozó kereskedelem, amely olyan nagy mértékben hatott a magyar és a kelet-európai pénzgazdálkodás kialakulására, hogy az Árpád-házi királyok a királyi pénzverés súlymértékéül a troyes-i márkát választották.

39