Az esztergomi kerületi beteg-segélyező pénztár jelentése az 1894. évről (1895)

5

voltak hivatva, azonban ez igen egyszerű szervezettel és csekély anyagi erővel biró intézmények alig volnának már elégségesek napjainkban azon nagyszabású terv megvalósítására, hogy balsors, szerencsétlenség vagy hosszasabb betegség esetén minden munkás oly segély iránt táplálhasson reményt, a mely nyomtalanul távolítja el homlokáról a jövő bizonytalanságai által vont redőket és arra képesíti, hogy állandó kedvvel és gondtalanul szentelje magát hivatásának.

Mulhatlanul szükségesnek mutatkozott tehát, hogy e nagy, súlyos, de nem kevésbbé magasztos czél elérésére hatalmasabb tényezők vállalkozzanak ; hogy maguk az államok gondoskodjanak megfelelő intézkedések foganatosításáról; hogy a munkásosztály érdekeinek védelmére és elősegítésére maguk a kormányok ragadják meg annál sürgősebben a kezdeményezést, minél félelmetesebbeknek bizonyultak azon veszélyek, a melyek a tőkének védtelen zsákmányai gyanánt tekintett, éjjel-nappal izzadó, nélkülöző, nyomorgó és így nem minden ok nélkül elégedetlenkedő munkások mozgalmai részéről a társadalmakat fenyegetni kezdették.

Az ily szomorú viszonyok között sinlődő munkásosztály sanyarú helyzetének lehető javítására czélzó gondoskodások kezdeményezésének elvitázhatlan dicsősége Németországot illeti, a mely 1876. év ápril 7-én szentesített »segélypénztári« törvénye által a munkások biztosítását kötelezővé tette és az illetékek egy részének fizetését a munkaadókra hárította. E törvénynyel azonban legkevésbbé sem tekintette megoldottnak feladatát. Midőn a porosz országgyűlés 1878-ban a szoczialista törvényt tárgyalta, kilátásba helyezte a kormány, hogy a munkásosztály súlyos anyagi viszonyainak enyhítéséről külön törvény által fog gondoskodni, ígéretét be is váltotta, midőn 1881. márczius végén a balesetek elleni biztosításról szóló javaslatot terjesztette a parlament elé. E javaslat törvénynyé ugyan nem vált, miután az országgyűlés módosításait a birodalmi tanács elfogadhatóknak nem találta, de a kitűzött nagy feladat sikeres megoldása továbbra is egyik fő törekvését képezte a kormánynak, annál is inkább, mivel iránta I. Vilmos császár is igen élénk érdeklődést tanúsított.

Ugyanezen 1881. évi november 17-én u. i. az agg császár az országgyűlés megnyitása alkalmából mondott trónbeszédében e nevezetes nyilatkozatot tette: »Császári kötelességünknek ismerjük újólag szivére kötni az országgyűlésnek, hogy a társadalmi bajok orvoslását, vagy legalább enyhítését nemcsak rendőri intézkedések és büntető rendeletek által, hanem a munkások jólétének határozott előmozdítása segélyével iigyekezzék eszközölni és foganatositani. Sokkal nagyobb önelégültséggel és megnyugvással pillantanánk vissza azon eredményekre, a melyekkel Isten uralkodásunkat megáldotta, ha sikerülne egykor azon öntudatot vihetni magunkkal, hogy a haza belbékéjének fentartására újabb és maradandóbb védveket nyújtottunk; hogy a szükölködők és