Az Esztergomi Dobó Katalin Gimnázium Évkönyve - az 1991-92. tanév (1992)
13 sem? Akinek nagyon fájt, hogy a 30-as évek elején körülötte fölcsapó ovációk később elcsöndesültek, az általa életre hívott reformmozgalom meghaladta eszméit, és már mást bálványoz, sokszor úgy érzi, hogy a közéletnek, s a társaságnak egyaránt a szélére szorult. Példaként állhat előttünk hite a nemzet jövőjében, cselekvő kedve, alkotási vágya, szívós kitartása, amellyel minden krízisen, kudarcon túljutva be tudta fejezni a megkezdett munkát. 1848 nehéz nyarán, politikai problémákkal, súlyos betegséggel küszködve, az idegösszeomlás határán is érdeklődése középpontjában áll a Lánchíd, szinte mindennap megnézi a munkálatokat, attól retteg, hogy nem készül el, a közelgő történelmi események miatt csonka romként marad az utókorra, de még megéri, hogy felfüggeszthetik az utolsó láncot is, még átmegy rajta Pestről Budára, fölépült, amit megálmodott. Példaképünk lehet mélységes felelősségtudatával, akár a magánélet, akár a történelmi-politikai cselekvés terén vizsgálja önnöm tetteit. Naplója 48-as nyári bejegyzéseink folytonosan visszatérő gyötrelmes lelkiismeretfurdalása: „... én vagyok a fő oka mindennek... Nem magamat és az enyéimet féltem, hanem a felelősség, hogy az egész országot, az egész monarchiát romlásba döntöttem!... A jelen forrongáshoz a legnagyobb résszel te járultál hozzá! Minden csepp vér, mi itt kiömlik, tereád hull!” - egyetlen mondata sincs, amelyben mentséget keresne a maga számára. Divat mag kozmopolitának lenni, a magyarsághoz, a nemzetkhez tartozást ósdi, XIX. századi jelenségnek tartani, amit régen túlhaladott az idő. Széchenyi, ez a művelt, széles látókörű, Európát járt ember nem szégyellte a magyarságát. „... a nemzetiség ... az emberi lény minden ereibe, s lelke legbelsőbb rejtekibe szőtt természeti tulajdon, melyet ... oly lehetetlen kiirtani, mint bizonyos, hogy a szív kiszakíttatása után világunkon többé élni nem lehet.” „Nem érezzük-e, hogy futja át velőnk közepét valami édes érezelm, mely egész létünket elözönli, ha kérdés forog magyar honunk dísze s boldogsága felől?” Őszinte ez a hang, vagy csak alkalmazkodik kora érzelmes, patetikus ízléséhez? Széchenyi hazaszeretete nem volt kritikátlan. Az önostorozók szenvedélyével támadta, sokszor kíméletlen gúnnyal a parlagi Magyarországot, nem-tetszést, sőt gyűlöletet ébresztve sok kortársában, de mindvégig hűséges maradt hozzá. Érte tanulta felnőtt fejjel - Arannyal szólva - „az édes honni szót”, érte kéri - ő, aki nem értett egyet az uralkodóházzal vívott fegyveres harccal - III. Napóleont és Palmerstont, hogy járjanak közben Ferenc Józsefnél a magyar ügy rendezése végett. Az eltiport, jogfosztott, „sors-alázta hon”-ért írja meg Bach-ellenes röpiratát, a Blicket, az európai közvélemény tájékoztatására. Az életével fizetett érte, a röpirat megjelenését követő rendőri hajsza kergette öngyilkosságba. Halála hírére írta Arany János: „Értünk hevült, miattunk megszakadt szív, Te az enyészet ágyán porladó! Késő, de tartozott szent hódolat hív: Egy nemzeté, im, e hálás adó.” Nevünkben is beszélt, hozzánk is szólnak a Széchenyi-óda szavai: „Reménnyé váljon az emlékezet!”
