Az Esztergomi Dobó Katalin Gimnázium Évkönyve - az 1991-92. tanév (1992)
14 III. Október 6. Az aradi vértanúkra Kárpáth Csabáné emlékezett. Damjánits János élettől elbúcsúzó könyörgésével a szabadságharc legvitézebb, soha csatát nem vesztett tábornokának szavaival kezdte a hősök hazaszeretének felidézését. „Mindenség Ura! Hozzád fohászkodom!... adj erőt, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasán állhassam ki... Oltalmazd meg Mindenható, az én szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó baj társak iránt és vezéreld akaratát a népek javára! Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot Te ismered, ő Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, és engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom” ...Az eltiport, leigázott kis népek fájdalmas dicsősége, hogy még a nagy nemzetek híres-kírhedt hódítókat, kadvezéreket, uralkodókat, politikusokat adnak a világnak, ők a szabadságeszme minden ember által tisztelt hőseit, mártírjait. Különösen így van ez itt, Közép-Európában, ahol kisebb nemzetek ékelődnek mohó nagyhatalmak közé, ahol a népek, etnikumok keveredése oly fájdalmasan nehézzé tette a szuverén, független nemzeti lét megteremtését. ...Nemzet, haza, nemzetállam, hazaszeretet, nemzeti gyökerek, nemzeti identitás, nemzeti sorsvállalás. Hányszor, de hányszor elmondták, elmondtuk történelmünk során e szavakat! Könnyes áhítattal, emelkedett megrendültséggel vagy kötelességszerű frázisként hányszor hallhattuk a „rendületlenül” kategorikus imperatívuszát, az „itt élned, halnod kell” kinyilatkoztatásszerű figyelmeztetését, és hogy „minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van.” IV. Október 23. 1956. vészterhes napjairól Horváth Zsolt tanár úr beszélt: A Jaltai Szerződésben szovjet befolyási övezetnak átengedett országokban sorra kommunista hatalomváltás ment végbe, felépült a vasfüggöny, elkezdődött a társadalom szovjet mintájú átszervezése. Az egyöntetűen bűnös nemzetnek nyilvánított magyarságból nemzeti önérzetének maradványait is szerették volna kiölni. Moszkvából küldtek a szovjet tagköztársaságok címereinek mintájára tervezett címert. Olyan szinbólumokat kellett tiszteletben tartani, melyek idegenek voltak számunkra: a vörös csillagot és a sarlót, kalapácsot. Tiltott volt a Szózat, helyette divatba jött a szovjet himnusz és a „Fel fel ti rabjai a földnek” kezdetű mozgalmi dal. Személyi kultusszal az imádat tárgyává tették a Kommunista Párt nagyhatalmú vezéreit. Katonáinkat a szovjet hadsereg uniformisába öltöztették. Sztálin sötét, komor árnyéka borult az országra. Remény, vigasz, kiút lehetősége sehol sem tűnik fel a sivár horizonton. Az agg diktátor halála után lassan kezdett olvadni ajég, és az elnyomás, az önkény szorítása mintha engedni látszott volna. Ebben a folyamatban Lengyelországban, majd Magyarországon is az értelmiség először csak szűk, majd egyre táguló körei adtak hangot a változtatás sürgető igényeinek. És az egyre gyorsuló történelmi idő megszülte azt a napot, melynek évfordulóját most ünnepeljük, 1956. október 23-át. Fellobbant a forradalom és elemi erővel terjedt Budapestről szét az országban napok alatt elsöpörve a mindenható párt és állami hatalmat. Mi történt ezen a napon? Ekkor már napok óta farkasszemet nézett Poznanban, ebben a lengyel ipari központban a nép és a hatalom. Szabadságszeretetből, merész tenniakarásból a
