Az Esztergomi Dobó Katalin Gimnázium Évkönyve - az 1991-92. tanév (1992)
12 kölcsileg és esztétikailag is nemesek, jellemében erős, akaratában szilárd. Idézzük fel a tanév ünnepélyeinek hangulatát az elhangzott beszédekből vett részletekkel. I. Tanévnyitó ünnepély Iskolánk történetének 62. tanévnyitó ünnepélyén, 1991. augusztus 30-án az intézet űj igazgatója, Orbán Ferenc beszédében is kihangsúlyozta az előbb leírtakat. A következőket mondta: „Sokat gondolkodtam azon, mivel indítsalak útnak, mivel buzdítsalak, mit kössek különösen a lelketekre ennek az új tanévnek a kezdetén. Mondhatnék egyszerűen annyit, hogy tanulj rendesen, de ezt magadtól is tudót. Én most inkább valami átfogó dolgot, egyfajta szigorúbb erkölcsiséget hangsúlyoznék. Arra buzdítanálak titeket, hogy támasszatok igényes erkölcsi normákat önmagatokkal szemben, és legyetek szigorú erkölcsű polgárai ennek az iskolai társadalomnak, ennek az iskolai közösségnek. Én ebben az erkölcsiségben nem a házirend betartását, mégcsak nem is a valláserkölcs előírásaira gondolok, hanem ez alatt inkább valami olyan szigorú életelvet értek, amelyet kellő önismeret birtokában önmagatoknak állítotok fel, és amelyet egy jól kiválasztott cél érdekében folyamatosan gyakoroltok, ellenőriztek, korrigáltok és továbbfejlesztetek”. ...Az idei tanévben ehhez az önnevelő munkáhiz kívánok mindannyiunknak sok sikert. Az önneveléshez elengedhetetlen az olyan emberek megismerése, akik valami nagyot, nemeset tettek életükben. A halandók sírja hamar behorpad, pár emberöltő után feledésbe merülnek. Csak azoknak a neve ragyog még évtizedek, évszázadok elteltével is, akiknek életükből az utódok meríteni tudnak, akiknek példájára a gyengék is nagyobbak lenni igyekeznek. II. Széchenyi István születésének 200. évfordulója 1991-ben Széchenyi Istvánra emlékeztünk. Dévényi Ivánná dr. idézte fel a „legnagyobb magyar” alakját: „Éltem-e egyáltalán, amióta érzek és gondolkozom, egyetlen napig is anélkül, hogy szívemben boldogtalan szenvedélyt ne hordoznék? Lehet-e komédia, amit játszottam - vagy talán nem éltem át mindazt, amit kimutattam, tízszeres fokon?” „Szeretek egy tisztességes asszonyt angyali tisztasággal, - azon fáradozom, hogy lelkemet arra irányítsam, ami szép, nemes, erényes.. Magamat, vagyonomat, virrasztásaimat a köz, a hazám javára áldozom, - és szinte senki sem ért meg, egy egész nemzetben. ” Széchenyi István írta naplójába ezeket a sorokat, 1826. június 4-én. 35 éves ekkor, már mögötte viharos ifjúsága: az arisztokrata társaság szórakozásai, udvarlások, szerelmek, a napóleoni háborúk, futártiszti bravúrja a lipcsei csatában, unalmas szolgálat a békeévek idején különböző huszárgamizonokban. Mögötte már színes utazásai: Itália, Görögország, Kisázsia és a nagy, megtermékenyítő élmény: Nyugat-Európa, mindenekelőtt a világ leggazdagabb, legelevenebb országa: Anglia. Más ember ő már, mint volt a bécsi társaság szertelenségéről, hóbortjairól ismert fiatalembere. A magyar haza, magyar nemzet felemelkedéséért akar küzdeni, tele tettvággyal és önmaga szakadatlan megjobbításáért. Furcsa ötvözete kora romantikus rajongásának és a legreálisabb közgazdász-gondolkodásmódnak, amelynek középpontjában a célszerűség, az adósságoktól való szabadulás és a vagyon- gyarapítási lehetőségek állanak. Miben lehet példa számunkra ez a tragikus sorsú, nyugtalan, szenvedélyes em
