Balogh Jolán: Az esztergomi Bakócz kápolna - Magyar Műemlékek (1955)
De sajnos a kápolna csodálatos épsége és teljessége nem sokáig tartott. 1685 nyarán a török visszafordult és ostromolni kezdte a várat. A kemény küzdelemben, a nagy ágyú- tűzben a kápolna súlyosan megrongálódott (Boethius, Feigius), különösen bronzkupolája meg külső falazása szenvedett károkat (Orbán Bálint, Michael Töschinger). Még sajnálatosabb, hogy a háborús viszonyok miatt hosszú ideig a renoválására is alig tudtak gondolni. A ferencesek életveszélyes helyzetben miséztek a kápolnában, a káptalantól odaküldött plébános pedig csupán ládadeszkákkal tudta úgy-ahogy pótolni a tetőzet hiányait, mégis „wenn es regnet, könne kein Mensch bleiben”, mint Töschinger Proviantverwalter 1686 februárjában panaszolja. Ugyanez év (1686) szeptemberében Orbán Bálint kanonok vesződött a restaurálás nehéz kérdésével, de hasztalan, mert sem költsége, sem anyaga nem volt hozzá. A helyzet csak akkor javult, amikor az agg Széchenyi György prímás vette erélyesen kezébe a dolgot. 1687 júliusában Töschinger már azt jelenthette a bécsi udvari kamarának, hogy az érsek magára vállalta az anyagbeszerzés nem csekély költségeit, amelyek mintegy 1000 forintot tesznek ki. 1687. szeptember 28-án pedig maga a prímás írja, hogy a kápolnát megreparál- tatja „úgy hogy az Isteni szolgalatot migis valamennire vigbe vihetni ott, aminthogy kikeletre Isten áltál mindjárt ahoz kezdek.” Szavát be is váltotta. Kiterjedt alapítványairól szóló jegyzék szerint az esztergomi vár23 és a kápolna restaurálására legkevesebb 15 000 forintot költött. 1701-ben Jezerniczky Ferenc canonica visitatiója már rendben találta a kápolnát, felszerelése is megfelelő és tisztességes volt. A Rákóczi szabadságharc idején a kápolna újra előtérbe került, mind tisztes régiségénél, mind pedig kiemelkedő helyzeténél fogva. II. Rákóczi Ferenc fejedelem esztergomi győzelme után itt tartotta a Tedeumot 1706-ban. A kétszeres ostrom (1706. aug.—szept. és 1706. okt.) azonban, úgy látszik, újra megrongálta a kápolnát. Helyrehozatalát erősen gátolta, hogy a kápolna joghatósága körül sok huzavona támadt. Esztergom felszabadulása óta az esztergomi érsekek, mint főszékesegyházuk maradványát, saját kápolnájuknak tekintették. De rajtuk kívül igényt tartott rá mind a várbeli katonaság káplánja, mind pedig az esztergomi plébános (vö. 1713. jan. 30-án kelt levelet). Keresztély Ágost prímás 1713 februárjában ismételten hangsúlyozta (február 15-iki és február 22-iki levelek) a kápolnához való jogát (prefatam Nostram Metropolitanam Ecclesiam seu Capellam ab eadem residuam; Archiepiscopali Mea Capella), adminisztrálását viszont az esztergomi jezsuita házfőnökre bízta. De továbbra is gondja volt a kápolnára. 1715. május 29-én meghagyta provisorának, hogy a jezsuita házfőnökkel együtt a helyszínen állapítsák meg: mi szükséges a kápolna kijavításához és felszereléséhez és minderről küldjenek neki jelentést. Ugyanekkor tiltakozott az ellen, hogy a Haditanács a kápolnába, „quam ad Me, quam Archiepiscopum Strigoniensem spectare”, ferenceseket helyezzen. Később az esztergomi káptalannak a kápolnára vonatkozó régi jogai és kötelességei kerültek előtérbe. 1716. november 14-én Keresztély Ágost prímás erélyesen intette a káptalant, hogy Bakócz alapítványának megfelelőleg gondoskodjanak kötelességük teljesítéséről „ne sacer ille locus.... adhuc ulterius propemodum maneat desolatus”. Ebben a levelében is újólag kiemeli a kápolna egyedülálló jelentőségét: „nunc post ruinas dictae ecclesiae ibidem unice ad hue residuam”. 1717 tavaszán a káptalan világi papot küldött a kápolna szolgálatára. Ugyanekkor, április 2-án a prímás ismét figyelmeztette őket arra, hogy a kápolna tetőzetének kijavításáról és általában minden szükséges dologról gondoskodjanak. Kevéssel utóbb, április 9-én pedig meghagyta a jezsuita házfőnöknek, hogy a kápolna kulcsait „absque ulla ulteriori consideratione” adja át a káptalantól kiküldött papnak. Ezidőtől kezdve — az 1530-iki egyesítés értelmében —, a káptalan viselte a kápolna gondját az általa kiküldött beneficiátus papokon keresztül. Az esztergomi jezsuiták azonban, akik mindezek ellenére tovább szolgáltak a kápolnában egészen 1720-ig, nehezen nyugodtak bele ebbe a helyzetbe, ismételten megpróbálkoztak a visszaszerzésével (1730—1737). Esterházy Imre prímás azon13
