Pór Antal: Az Esztergam-várbeli Szent István első vértanuról nevezett prépostság története (1909)
70 BŐYTHE MIKLÓS PRÉPOST Bôÿthe nem épen kultiválta a pozsonyi lilarisszákat. Noha Pozsonyban, mint Pázmány érsek helytartója nem ritkán fordulhatott meg, soha se látogatta meg őket. Midőn végre 1640. május hó 6-án Kondé Katalin apátnő barátságosan megkérte, hogy tisztelné meg őket látogatásával, Bővthe ekkor már nem élt. Mint érseki helytartó érintkezett legelőbb a pozsonyi klarisz- szákkal és nem kellemesen. A kolosi lelkész (licentiatus) föladta őket, hogy silány misebort szolgáltatnak neki, valamint hogy némely, a parochiához tartozó földeket elfoglaltak és birnak. Az apátnő mentegetődzék, hogy Koloson talán nincs is jobb bor, azért nem adhatnak jobbat, mert azon a földön «sovány» borok teremnek; falukon kevés a jó bor, azért nem adhatnak jobbat. De jelenti, hogy «alábocsájtotta udvarbiráját, ki mindeneknek jól végére menjen». Ellenben «soha egy barázda földet is a konvent hírével és akaratjából senki el nem foglalt és nem is birnak egyebet, hanem amelyek a klastromhoz tartoznak. Vétett tehát a jámbor pap, midőn eziránt a szent gyülekezet előtt vádlódott». És teszi hozzá nem minden gúnyolódás nélkül : «bezzeg azokból a földekből, melyek a klastromhoz tartoznak, ő kegyelmének nem kedveskedhetünk, hanem a parochiához valókkal elégedjék meg». «Nem kellett volna jámbornak evvel az urakat búsítani ; könnyebben is végét érhette volna ebben, de ő kegyelme ezt nem jól cselekedte, mert soha csak egy vakaréttást nem írt, se nem izent előbb. Egyébiránt ennek is végére megy majd az udvarbiró és akkor bővebben informálja a ^helytartó urat mind egy-, mind másról, a vásárhelyi dézmáról is». (De dato 1636. július 11.) _ S iralmasabban válaszol az apátnő 1636. október 30-án Bővthe újabb levelére, melyből búsulással olvasta a prépost úr újabb neheztelését. Bőythe — ennyit vehetünk ki az apátnö válaszából — ismét bérbe adta a vásárhelyi bortized felét a pozsonyi klarisszáknak, de azt kívánta viszont, hogy a bort a tized másik feléből ’ szállítsák pincéjébe. Erre — úgymond az apátnő — az afféle kemény és törökös földön lakókat reá semmi utón nem vehetni, kik nehány héttel a dézmálás előtt «kezet vetének rajta», hogy ők senkinek dézmát ide s tova nem hordoznak, mert mint a töröktől, a sok hajdútól és katonától annyi ínséget szenvedett népek újabb terhet nem vesznek magokra. Ö — a prépost — az országos főbirák egyike legjobban tudhatja, hogy jobbágyot, kiváltképpen hódoltságit, nem lehet "erőltetni, minthogy igen vakmerő és
