Gábris József: Az alma mater dicsérete (1992)

Az elmondottak napjainkban komoly feladat elé állítják mindazokat a személyeket és fórumokat, melyek felelősek a tanítóképzésért, hiszen úgy kell korszerűsíteniök, hogy tisztázzák, mit is értenek ezen a kifejezésen, és úgy végezzék munkájukat, hogy az alapképzés ne szenvedjen csorbát. Ehhez a tanítóképzők együttműködése is szükséges, akár oly módon is, hogy a cél érdekében egymás javára lemondanak önállóságuk egy részéről és felosztják egymás között különösen a specializálódás területeit, azaz egyénileg nem válnak valamennyien mindenesekké. Ez nem könnyű, mert ebben emberi tényezők is közrejátszanak, de napjainkban éppen a tanítóképzés érdekében ez egyik legsürgetőbb feladat. Kérjük, javasoljuk, hogy e gondok megoldásához vegyék igénybe az általános iskolát belülről is ismerő, tapasztalatokkal rendelkező tanítókat, a volt diákokat is, akik - meggyőződésem szerint - minden alkalommal szívesen állnak volt iskolájuk rendelkezésére, ezzel a főiskola növelné saját társadalmi bázisát is, mely most, az évforduló alkalmával újraéledt. Ne hagyjuk sem érzelmi, sem szakmai okok miatt elhervadni, mert az együttmunkálkodás csak a hazai tanítóképzés ügyét szolgálhatja, és megalapozza a következő évtizedek főiskolai és általános iskolai sikereit. (G. J.)

9. SZ. MELLÉKLET

Ami a tudósításból kimaradt (Az esztergomi tanítóképző jubileuma)

Régi gyakorlat, hogy egy-egy esemény, rendezvény elsősorban azon pillanatait örökíti meg a sajtó, amelyeket a legfontosabbnak, a leglényegesebbnek ítél. Számára a legtöbb esetben a leglényegesebb a kezdeti időszak, amikor még általában a protokoll uralja a terepet, meg az, hogy felsorolja a megjelent előkelőségeket. Lehetséges, hogy eme jól bevált gyakorlat célravezető, de nem biztos, hogy etikailag is mindig helyénvaló. Az sem biztos, hogy a lényeges dolgok éppen ezen idő alatt történnek.

Úgy vélem, hogy az esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskola április 29-i és 30-i ünnepi rendezvényéről készült és a 24 órában megjelent ismertetésből is — talán éppen az előzőek és a megszokások miatt - valóban lényeges események maradtak ki.

Lélektani okokból és a résztvevők iránt érzett tisztelet ürügyén sem lett volna szabad elhallgatni, hogy mindkét napon a fő, a szívből ünneplők között azok az „előkelőségek” is ott voltak, akikről csak úgy mellékesen esett szó. Ezek pedig az esztergomi nevelőképző intézetek valamikori diákjai, akik közül több mint kétszázan kerekedtek fel a valamikori alma mater hívó szavára, és utaztak az ősi városba vonaton, autóbuszon vagy az unoka gépkocsiján. Az ünnepség fő szereplői voltak ők is, még akkor is, ha többségük a résztvevők, a rendezők előtt ismeretlen. Nagy részük legalább egy éve lázasan készült az utazásra. Leveleivel, telefonjaival hónapokon keresztül „zaklatta” az előkészületekben oroszlánrészt vállalt baráti kör vezetőit, vagy 80 éves fejjel vetette papírra visszaemlékezéseit, esetleg ő maga is szervezkedett, naponta bővítette azok körét, kiket szeretett volna itt látni. E szervezkedő levelek eljutottak hazánk határain,

52