Gábris József: Az alma mater dicsérete (1992)
Az ismeretek megszerzését tehát nem öncélú folyamatnak tekinti, hanem alárendeli a hivatásnak. Szerinte a különféle tudományágaknak az a feladatuk, hogy a kisded nevelésében segítsék az erre vállalkozókat, akiknek viszont kötelességük a munkájuk sikeres végzéséhez szükséges tudományok elsajátítása, „...aki hivatást érez, az szerezze meg magának a szükséges ismereteket, módszeres eljárást s ügyességet, mert e nélkül nem boldogul." Nemcsak a kiragadott rövid idézetek, hanem teljes ismeretanyaguk is bizonyítja elődeinknek a nevelőképzés feladatairól vallott nézeteit. Ismereteink bizonyítják, hogy a nevelőképzésben az elmúlt másfél évszázad nagyobbik felében a szükséges szaktudományok elsajátításával párhuzamosan haladt a jelölt hivatástudatának elmélyítését szolgáló törekvés. A tanító- és óvónőképző növendékei nem csupán szemlélői voltak jövendő hivatásuknak, hanem az iskola minden időben tudatosan alakított ki olyan körülményeket, melyek nemcsak kényszerítették, hanem késztették is a jelöltet arra, hogy szinte napi kapcsolatot alakítson ki a kisiskolásokkal is. A szakmának a gyakorlata valamiképpen már a képzőbe érkezés pillanatától jelen volt, melyet a jelöltek is érzékeltek. Nem valamiféle általánosan jellemző iskolás, hamem sajátos képzős hangulat uralkodott a mindennapok során. Persze ennek megjelenési formája korszakonként eltérő volt, még tartalma is változott, sőt a világnézeti felfogás is. Elég itt csupán az 194.8-ban bekövetkezett államosítást követő mozgalmas politikai életre gondolni, mely meghatározta, sok vonatkozásban megváltoztatta a munka tartalmát, ezzel kézzelfoghatóvá tette a változást. Egy azonban ekkor sem változott: a hivatásra való nevelés elsőbbsége és minden egyéb tevékenység annak való alárendelése. A szükséges alapismeretek átadása jóval nagyobb körültekintést, több tapasztalatot, módszerbeli ismeretet, lélektanban való reális jártasságot követel attól a nevelőtől, aki 6-8 éves gyermekek közt végzi munkáját, mint az idősebb korosztályok esetében. Talán ezért is tartották mindig fontosnak az átadás „fogásainak”, módjainak megismertetését, talán ezért is vonult végig az úgynevezett gyakorlati képzés a felkészülési időszak szinte teljes idején. A valóság felismerésének következménye talán, hogy a nevelőképzőkben a szaktudományokat soha nem féltették például a jelölteknek a gyakorlóiskolában végzett munkájától. Az itt eltöltött időt a diákcsínyek ellenére sem tekintették elveszettnek. A kisgyermekek közti gyakori tartózkodás biztosította a jelölt számára majdani növendékei gondolkodásának, lelkivilágának alapos megismerését, ezzel megkönnyítve majdani saját munkáját is. Természetes, hogy e megismerésre nemcsak a tanórák keretein belül nyílott lehetőség, hanem az ifjúsági szervezetekben való tevékenység kapcsán is. Gondolhatunk itt most az évtizedekkel ezelőtti, zömében hitbuzgalmi szervezetekre éppúgy, mint az utóbbi évtizedek kisdobos, úttörő mozgalmára, melynek foglalkozásai, de főleg táborozásai a gyermeknek és a felnőttnek egyaránt maradandó élményt jelentettek. A helyzetet felszínesen szemlélve úgy tűnik, hogy az előbbi tevékenységek jobban megvalósíthatók voltak akkor, amikor a hazai tanítókat középfokú intézményekben képezték. Az idősebb kollégák közül vélekednek úgy sokan, hogy az említett lehetőségeket a felsőfokú tanítóképzők, majd a tanítóképző, óvónőképző főiskolák létrehozásával elveszítettük. Ez a vélekedés alaptalan, általában érzelmi, nosztalgikus tényezők, felszínes ismeretek táplálják. Ebben a summázatban benne foglaltatik mindaz, ami általában a különböző generációk egymástól eltérő ítéleteit befolyásolja. 50
