Gábris József: Az alma mater dicsérete (1992)
tésének 125. évfordulójára emlékeznek, az akkori igazgató, Gyarmati Lajos vezetésével. Sajnos kevesen tartják számon 1972 szeptemberét, amikor is a főiskolán megindult a hazai szlovák nemzetiségi tanítóképzés, mégpedig hazánkban ekkor egyedül itt. Ez az időnkénti elfeledkezés nem meglepő, ez nemcsak helyben tapasztalható. Irányító, felelős főhatóságaink sem mindig tulajdonítanak annak olyan jelentőséget, mint amilyet megérdemelne. Sokat beszélünk, tárgyalunk a nemzetiségi kérdés megoldásáról, de talán fel sem merül, hogy példamutatás is létezik a világon. Mi magyar nyelvű egyetemeket szeretnénk látni határainkon túl, ugyanakkor idehaza a nálunk élő nemzetiségek tanítóképzését sem vagyunk képesek megnyugtató módon megoldani. Ami ma hazánkban - így Esztergomban is - ebben az ügyben történik, az mind csupán a helyzetet felismerő, munkát is vállaló emberek elszigetelt tevékenysége, a feladat félmegoldása. Számunkra semmilyen történelmi körülmények között nem jelentene veszélyt, ha főhatóságunk - feladatát felismerve -, bármely tanítóképzőt - önkormányzat ide vagy oda - arra kötelezné, hogy nemzetiségi tanítókat képezzen és ebben megadná számára nemcsak a „parancsot”, hanem a szükséges támogatást is. Ehhez nem szükséges kerekasztal-beszélgetés, nem hiszem, hogy ebbe bármely hazai nemzetiség iS kivetnivalót találna. Ennek felelősségteljes vállalására minél előbb rá kell magunkat szánnunk. Ha főhatóságunk emberei, ha politikusaink képtelenek ennek szükségességét felismerni, akkor tegye ezt meg valamelyik tanítóképző - esetleg az esztergomi is - addig, amíg nem késő. Korszerű és valóban szükségszerű tevékenység a nagy népek nyelvének oktatása, de számunkra a sokat hangoztatott európaiság fokmérője lehet az is, ha ezen kötelezettségünket, avagy szükségletünket felismerjük, és elébe állunk feladatunknak, mely a jelen korszakban talán inkább a magyarság érdeke, mint másoké. A korszerűség fogalmához ennek a helyzetnek a felismerése is hozzátartozik. A nagynépektől gazdaságunk, de szomszédainktól az életünk, fennmaradásunk füeehet. oz.iinuiir.cinjciciiLKezeii intézményünk eteteöen az 1977. esztendő, amikor is kihelyezett tagozata nyílott Zsámbékon. Úgy tűnt akkor, hogy növekszik befolyása, jelentősége, amely talán be is következik, ha vezetése előrelátóbb politikát folytat. 1978-ban felmerült az a gondolat - sőt megtörténtek az előkészületek is -, hogy bizonyos szakpárokból tanárképzés is indul, de a terv nem valósult meg. 1984. november 1-jén bensőséges ünnepségen emlékeztünk meg a felsőfokú tanítóképzés beindulásának negyedszázados évfordulójáról. Az 1970-1976. között már harmadszor működő óvónőképzés 1987-ben negyedszer is nekirugaszkodott az újrakezdésnek. Rejtély, hogy ez a képzés miért nem tud a városban gyökeret verni. Reméljük, hogy a mostani próbálkozás sikeresebb lesz, már csak azért is, mert egyre inkább összefonódni látszik a tanítóképzéssel. Hosszú, körültekintő előkészület után 1989. május 2-től az intézmény büszkén viseli a nagy humanista gondolkodó érsek, Vitéz János nevét. Rendek József intézeti tanár 1842. november 3-án elmondott szavai másfél évszázad távlatából is megszívlelendők. (Idézése e kötet elején.) Mintegy fél évszázaddal később az óvónőképző intézet igazgatója elődjéhez hasonlóan nyilatkozik, amikor a szaktudományok ismeretének fontosságáról és ajelöltek hivatásra neveléséről ír .......Az ismeretek arra szolgáljanak, hogy a művelt óvónőben növeljék az okoss ágot, körültekintést, helyes irányt hagyjanak a gyermeki lélek felismerésében és vezetésében." 49
