Gábris József: Az alma mater dicsérete (1992)
Minden bizonnyal csodabogárnak számított a múlt század második felében az az első leány, aki diplomát kapott az intézetben. A huszadik század elején már többen követték az első fecskéket, számuk különösen az első világháború után kezdett szaporodni, de ők csak magántanulók lehettek. A számunkra szomorú trianoni békeszerződés új helyzetet teremtett nemcsak a politika, a gazdaság, hanem a kultúra területén is. A Dunától északra eső területekről elmaradtak a fiúk, helyettük a környék és az egész ország területéről egyre több leány érkezett, de ők továbbra is csak magántanulók lehettek. Egyre égetőbb gondot jelentett tehát a leányképző hiánya. Megkezdődött az előkészület az új intézmény megnyitására, mely azért is sürgető volt, mivel a Szatmári Irgalmas Nővérek rendi Tanítóképzőjét, mely eddig Szatmárnémetiben működött, Romániához csatolták. 1922. szeptember 5-én kezdte meg működését a vízivárosi zárdában az önálló leánytanítóképző. Igazgatója Nádler István tanítóképző intézeti tanár lett. Két évfolyam - első és második osztály - indult egyszerre, 25, illetve 8 tanulóval. Együtt tanultak a világiak a rendi jelöltekkel. Jelentős részük ugyancsak a zárdában lévő internátusbán lakott. Az új létesítmény megnyitása nem bizonyult meggondolatlan lépésnek, ezt bizonyítja az is, hogy már a húszas években jóval többen kérték felvételüket, mint ahány fiatalnak ezt biztosítani tudták. 1943 februárjától Plavits M. Fremióta vezeti az iskolát. 1948 júniusában mindkét tanítóképző állami kezelésbe kerül. Mindkettő igazgatója Rosta József lett, de egy évig még külön, önálló intézményként működnek. A közös igazgató 1949 nyarán kezdeményezte, hogy a két iskola - önállóságukat megtartva - egy épületben - a fiúképzőben - működjék. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium engedélyezte a leányok költözését, de úgy, hogy közben a két iskolát egyesítette. Ennek eredményeként 1949 szeptemberétől egy tanítóképző működik a városban. (A volt fiúképző az egyesülésig 2684, a leányképző 778 diplomát adott ki.) nunk kell egy harmadikról, mégpedig az óvónőképzőről, mely 100 évvel ezelőtt, 1892-ben nyitotta meg kapuit. Köztudott, hogy a XIX. század első felében az óvodákat egyesületek, egyházak, magánszemélyek működtették hazánkban. Szó esett ugyan arról, hogy az államnak itt is kötelezettséget kell vállalnia, meg arról is, hogy az óvodát és az elemi iskolát valamiképpen egybe kell kapcsolni, ennek megfelelően a tanító- és óvónőképzést is. Mindezek ellenére hazánkban csak 1891-ben született meg az a törvény, mely az óvodák fenntartását állami kötelezettséggé teszi, és előírja azok létesítését. E jogszabály megjelenése ösztönzést adott az egyházaknak, köztük a római katolikus egyháznak is ahhoz, hogy újabb óvodákat nyisson, és gondoskodjék ezek számára képzett óvónőkről is. Az ügyet előmozdítandó, Vaszary Kolos esztergomi érsek elhatározta, hogy katolikus kisdedóvóképzőt nyit Esztergomban, melyre 1892 szeptemberében került sor, 44 tanulóval a mai Kiss János út 1. számú telken. Az érsek Számord Ignác lelkészt bízta meg az igazgatói teendők ellátásával, aki ezt megelőzően már tevékenykedett a kisdedóvó társulatban. Az iskolának intemátusa nem volt, tanulói családoknál laktak. Ok az akkori főegyházmegye egész területéről, sőt az ország más részeiről is érkeztek. Az új intézmény hamarosan országos hímévre tett szert, de zavartalan működése nem sokáig tartott. Pár év múlva óvónőfelesleg keletkezett, ezért 1898 őszétől csak minden második évben vett fel tanulókat. Az érsek ezen intézkedésével sem a város, sem az iskola igazgatója nem értett egyet, de tiltakozásuknak nem lett foganatja. Az 47
