Gábris József: Az alma mater dicsérete (1992)
tóképzés keretében. Az oktatói kar egy része nem örült az új jövevényeknek, de a tanítóképzős társak sem fogadták be őket. Eléggé elkülönülten éltek a házban. A következő évben levelező tagozat is indul, de alig épül ki, ismét eltörlésre ítélik. Ehhez valamiféle megfoghatatlan országos koncepció is hozzájárult, de - talán éppen előbb említettek miatt - tulajdonképpen a tanítóképző is igyekezett tőlük megszabadulni. Ilyen körülmények között 1976-ban 490 oklevél kiadása után harmadszor is megszüntették az óvónőképzést a városban. Tizenegy év szünet következik, míg végül 1987 őszén ismét indul hároméves képzéssel, de a tanítóképzéstől teljesen eltérő tematikával. Két év múlva megjelennek a szlovák nemzetiségi óvónőjelöltek is. Legújabban - majd egy évszázados kitérő útkeresés után - ismét felmerült a tanító- és óvónőképzés egyesítésének gondolata. Tehát eleink próbálkozása nem volt alaptalan, mondvacsinált szervezkedés. Bármi történik is a jövőben, be kell vallanunk tehát, hogy a tartalmi egyesítés gondolata nem újkeletű, és számtalan vonatkozásban szerencsésebb lehet a csupán egy fedél alatti, esetleg megtűrt együttéléssel. II. A másik előd, melyről ezen alkalommal feltétlenül szólnunk kell, a tanítónőképzés. Valamikor a XX. század elején felmerült már, hogy a fiúképző mellett nyíljék a vízivárosi zárdában női képző is. Az igény jogosságát indokolta, hogy magántanulóként egyre többen szereztek tanítói diplomát a lányok közül is a fiúképzőben. A gondolatból azonban csak 1922-ben lett valóság. Ezt ekkor a történelmi körülmények követelték, illetve tették lehetővé. Köztudott ugyanis, hogy a számunkra embertelen trianoni békeszerződés előírásainak megfelelően a vízivárosi irgalmasnővérek hazai központját, Szatmárnémetit - ahol eddig a rendi tanítókat képezték -, Romániához csatolták. Ez a nemzetközi szerződés tehát a rend Magyarországon maradt zárdáit, az általuk működtetett iskolákat megfosztotta a tanítói utánpótlástól. Röviden világossá vált, hogy az új határokkal szétszabdalt Magyarországon maradt zárdák központja (tartományfőnöksége) Esztergomban alakul ki. Ennek tudatában is indult az a mozgalom, mely szorgalmazta, hogy városunkban induljon tanítónőképzés is. E gondolat megvalósulása érdekében indult munka élén az agilis Benkő M. Szeréna főnöknő állott. Viszont csupán a rendi jelöltek számára a fenntartás igen költséges lett volna, ezért olyan új intézmény felállítása vált indokolttá, amelyben világi, tehát nem szerzetesjelölt fiatalok is folytathatnak tanulmányokat. Az anyagi megfontoláson túl ezt indokolttá tette az előzőekben már említett állapot, azaz társadalmi szükségletté vált e leányok tanítóvá képzése is, egyre nagyobb számban. (A már említett 1922-es esztendőben 19 leány magántanulója volt a fiúképzőnek.) Az új intézmény létrehozását sürgetők és a főhatóság Nádler István lelkészt, tanítóképző intézeti tanárt bízták meg a konkrét előkészítő munkával. Az érsek 1922. augusztus 28-án engedélyezte az iskola megnyitását, a vallás- és közoktatásügyi miniszter szeptember 4-én tudomásul vette az egyházi hatóság intézkedését. Egyben közölte azt is, hogy ha az intézet életképessé válik, akkor megfelelő állami segéllyel is támogatni fogja. Végül szeptember 5-én ünnepélyes megnyitás következik, majd 9-én 25 elsős és 8 másodikos diákkal megindul a város legifjabb oktatási intézményében a tanítás. Neve: Esztergomi-Vízivárosi Irgal43
