Gábris József: Az alma mater dicsérete (1992)
készülni. Az ország minden részéből érkező családoknak lakás kellett, melynek biztosítására a tanács már előzőleg kötelezettséget vállalt. Az intézet igazgatója 1959. július 28-án jelenti.be a vb-nek azt a nyolc személyt, akik számára lakást kér, melyből hat ősszel kielégítést nyert, zömmel a Bajcsy-Zsilinszky út 3. szám alatt. Ilyen előzmények után 1959. szeptember 14-én tartotta első tanévnyitóját a város új felsőfokú intézménye. Másnap 18 oktató és 69 elsőéves hallgató kezdte el a munkát.* 3. SZ. MELLÉKLET Esztergomban a hazai szlovák tanítóképzés 1972 nyarán igazgatóváltás volt az Esztergomi Tanítóképző Intézetben. A régi vezető már nem, az új még nem volt a helyén. Érthető, hiszen aki teheti, ilyenkor pihenéssel tölti megérdemelt szabadságát. Az élet azonban nem áll meg, valaki mindig „ügyeletes” ilyenkor is. Nos - mint az intézmény egyik helyettes vezetője ilyen ügyeletesként valamiért az akkori Művelődési Minisztériumban jártam. Az egyik emeleti „kanyarban” egy női hang kiált utánam: „Gábris elvtárs! De jó, hogy látom. Megkérem, ha végett, jöjjön be hozzám.” Dolgom végeztével megjelentem tehát a pedagógusképző osztályon az előbb említett főelőadó hölgynél. Hellyel kínált és azonnal a tárgyra tért. Röviden, kurtán közölte, hogy a minisztérium komoly kritikát kapott, amiért a szlovák tanítóképzést mind ez ideig képtelen volt megoldani. Minden eddigi - véleményem szerint nem sok - kísérlete eredménytelen maradt. Évek óta - közölte az illető - a budapesti tanítóképzőben próbálják e feladatokat teljesíteni, de nem sok sikerrel, sőt a képzést a teljes elhalás veszélye fenyegeti. A gondot - szerinte sok egyéb mellett - az is okozza, hogy a fővárosnak nincs „szlovák környezete”, sőt kollégiuma sem, ahol a vidékről verbuvált fiatalokat szálláshoz juttatnák. A kérdés megoldása viszont nem tűr halasztást, már csak azért sem, mert - mint az illető mondotta - nem kívánnak emiatt „további fejmosást”. A helyzet ismeretében felmerült a minisztériumban az a vélemény, hogy a képzést valamelyik vidéki intézményhez kell áthelyezni. Ezzel összefüggésben két tanítóképző jött számításba: az esztergomi és a sárospataki. (Mivel az esztergomi „illetékes” került először elő, ezért a minisztérium nevében őt avatta be az ügybe.) Indoklása szerint mindkét hely „ideális” a feladat megoldásához, mivel mindkét város környékén találhatók szlovák települések, tehát megfelelő a környezet, ezenkívül mindkettő közel fekszik a csehszlovák határhoz, melynek következtében az esetleges ,diatáron túli” kapcsolat is könnyebben kiépíthető. Amiben eltér a két város helyzete: pillanatnyilag nem tudják, hogy Sárospatakon vagy környékén él-e olyan egyetemet végzett oktató, akire építve be lehetne a képzést indítani. Úgy tudjuk - közölte az illető hogy Esztergomban viszont él egy nyugalmazott képzős tanárnő, akit Érsekújvárból telepítettek át a második világháború után, egyetemi tanulmányait Csehszlovákiában végezte, sőt ráadásul szlovák szakos. * Gábris József: Tanulmányok 21. Tanítóképző Főiskola, Esztergom, 1985 35
