Gábris József: Az alma mater dicsérete (1992)
Gondolkodni kezdtem, hogy ki lehet az. Nyomban ráhibáztam, igen, él ilyen kolléganő, akit Porubszki Máriának hívnak. Valóban az esztergomi tanítóképzőből ment 1971-ben nyugdíjba. Még pár szót váltottunk, és megértettem, hogy e feladat - elsősorban a jövendő oktató megléte miatt - Esztergomé lesz. Csupán két aggályommal huzakodtam elő: az egyik az volt, hogy én helyettes vagyok, ebben a kérdésben az első számú vezetőnek kell döntenie. Mire ő: az első számú vezető jelenleg még nem kezdte el a munkát, viszont gyorsan kell határozni, nem várhatunk, míg az illető „tájékozódik”. Érvelése meggyőzött. A másik aggályom a következő volt: nem biztos, hogy a kolléganő vállalja, tehát helyette dönteni nem tudok. Ebben a kérdésben tárgyalópartnerem osztozott velem. A beszélgetés során számtalan gondolat kavargód bennem. Többek között: „Én legyek a szlovák tanítóképzés esztergomi elindítója, akit magyar nemzetiségem miatt Csehszlovákiából elűztek? Az a Porubszki Mária legyen az első oktató, aki hasonló okok miatt vált a második világháború után majdnem földönfutóvá?” Végül is megállapodtunk, hogy hazajövet felkeresem „Mária nénit”, és nyilatkozatának eredményéről nyomban értesítem a minisztériumot. Felkerestem őt. Közösen meghánytuk-vetettük a dolgot, közös sérelmeinket eltemettük. Úgy döntöttünk, hogy mindent vállalunk; ketten egymást segítve nekivágunk. Minisztériumi beszélőpartneremet rövidesen tájékoztattam a közös döntésünkről. A nyár hátralevő napjain többször előkerült gondolatomban az új feladat. Egyrészt attól tartottam, hogy nem fogja mindenki szívesen fogadni az új jövevényeket, az új - a hátrányos helyzetű tanulókhoz szabott - feladatainkat. Ez az aggályom - két évtized távlatából is úgy vélem - nem volt teljesen alaptalan. Másrészt sejtettem, hogy valamennyi gondja majd az én nyakamba hullik. Nos, valóban úgy lett. Míg vezető voltam „ezred közvetlenként” került hatáskörömbe a képzés segítése, sőt nem mindig éppen korrekt módon az ezzel járó felelősség is. Amikor megszűntem vezető lenni, akkorra már „csupán megszokásból” maradtak rám olyan gondok, feladatok, amelyeket utódaim nem is ismertek sem akkor, sem később. Sőt, talán ma sem tudják, vagy nem hajlandók tudni, hogy nyugalomba vonulásomig felelősséget éreztem a „tót gyerekekért”, amelyet - hál’ Istennek - az abban érdekelt oktatók mindvégig ismertek és elismertek. Találkozásom e témával nem volt újkeletű. Az 1960-as években a szarvasi Vajda Péter Gimnázium igazgatója voltam. A városban működő szlovák általános iskola léte is bizonyítja a nemzetiségi környezetet. A gimnáziumban azonban nem oktattuk a nyelvet. A Békés megyei szlovák szakfelügyelő több alkalommal felvetette e kérdést. Az egyes tanévek elején fakultatív tárgyként, szakköri foglalkozás keretén belüli oktatása többször felmerült, de eredménytelenül. Egy alkalommal a turisztikai szakosztályt neveztük ki szlovák szakkörnek, mivel tagjai jórészt szlovák szülők gyermekei voltak. A szakkör tagjainak nyári csehszlovákiai túrákat ígértünk, amit meg is valósítottunk, de tervünk megbukott, nem tudtuk a turistákat szlovákosítani. Ilyen előzmények, egyéni élmények után, ilyen tapasztalatok birtokában egy harmad- és két elsőéves hallgatóval 1972 őszén beindult a szlovák tanítójelöltek képzése Esztergomban. (G. J.) 36
