Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

a matematikának vagy a csillagás2atnak része, mintsem a hallható zenéé - három kategóriába sorolták:

1. Harmonia; a magas és mély hangok között való különbség- tétel ; a hangsúlyozás különbözősége.

2. Rythmica; a szavak egymás mellé helyezésénél azt vizsgálja, hogy a latin prozódia szerint jól vagy rosszul illeszkednek-e össze a hangok.

3. Methrica; a különböző versmértékeket ismerteti.

így tehát látnivaló: a „musicá”-nak ez a második - immáron nem a Kozmosz, az Anyag, a Természet arányosságaira utaló

— értelmezése a költészet, a versszerzés ismereteit is magába foglalta.

Mielőtt azonban a költészet és a zene itt érintett kapcsolatát- kettejük hosszú és hűséges házasságát — taglalnánk, hadd időzzünk még a „hét szabad művészetek” „musicá”-jánál. Annál a „musicá”-nál, amely inkább a matematikának, csillagászatnak rokona - valami dinamizált szimmetrizmus -, mintsem a mi mai értelmünkben vett muzsikáé.

Ebben a cassiodorusi szemléletben a „musica” nem csupán a beszédhez, a szóhoz, a hanghoz kapcsolódik, hanem valónkat mélységesen áthatja. Benne van szívverésünk, lélegzésünk ritmusában. A \ene tehát - a quadrivium egyik arsa - a világmindenségben a£ arányoknak rendjét kutatja, tükrözi.

Ennek a nagy rendnek a hangok harmóniája csupán egy résszé, de ez is tükre, kifejezője a mikrokozmosznak. Annak a harmóniának, amely az ember értelme és biologikuma - a musica huma- na - és az emberen kívüli világ — a musica mundana — közé hidat ver.

Amíg a skolasztikában kibontakozó európai racionalizmus a zene elméletét mindenáron a diszjunktív gondolkodás fogal64