Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

korra búvárai felemelik a mélyből a pogány kori népzene elsüly- lyedt, drága gyöngyeit.

Ám ezt a régi hagyatékot más ágakon is őrzi középkori művelődésünk.

Anonymus, láttuk, maga vallja, hogy - noha nem tartja hiteles történeti kútforrásnak a jokulátoroknak s a parasztoknak csacska énekeit - mégis megemlíti azok tartalmát s azt, hogy ők nem engedik feledésbe merülni az ősöknek, hősöknek viselt dolgait.

Nagyjából ugyanezt mondja - mint majd utóbb látjuk - Gale- otto is a Mátyás-kori udvari énekmondókról.

1536-ban megjelent művében a tudós királynéi titkár, Oláh Miklós jegyzé fel, hogy a tárnokvölgyi csatáról s Veronai Ditrik- ről - annak homlokába tört nyílvasas sebéről - szóló énekek még az ő korában, a XVI. század elején is járták.68

És ugyanakkor, amikor szerte e nagy hazában elhalkul, suttogássá csendesül a pogány kori dal, 1028-30 táján — ismét csak az esztergomi hegyen - immáron a Nagyboldogasszonynak és Szent Adalbertnek szentelt főtemplom falai magyar papoknak Arnoldus bajor szerzetes szerzetté antifónáit és reszponzumait visszhangozzák.69

A Szent Adalbert püspököt - István megkeresztelőjét — dicsőítő kórusműveket a regensburgi Szent Emmerán kolostor tagja, a bajor Arnoldus barát Esztergomban szerzi. Itt is tanítja be. Immáron magyar papoknak.

A fel-felvillanó pogánylázadások alkalmával azonban itt-ott még felhangzik a „táltos”-nak vagy „tátos”-nak mondott sámánok dala. A XI. század derekának vezéréről, Vata fiáról, „Jánus- ról” mondják 1046-47-ben: „sok tátos és jósoló asszony, harus- pex gyűlt köré; bájoló éneklésük pedig felettébb kedves volt az uraknál. . . ”7°

54