Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

szóra perdülnek táncra, alig kartávolra attól a helytől, ahol két katonatársuk nyakát szegte. És duhaj táncukkal azt a port rúgják, amely tán még piros a templomgyalázók vérétől. Amikor meg a barátok e pogány mulatságból felocsúdnak, s rákezdik „Szentelj meg bennünket. ..” kezdetű antifónájukat, remek talpaláva- lónak találják azt is. Most már arra járják táncukat.

Aztán riadó kürtje harsan; mindennek vége. Katonai fegyelmük mindennek felette való. Perc alatt lóháton ülnek, fegyverrel kezükben.”

Pogány kori csatakiáltásaink

Pár évvel utóbb kalandozó magyarok Merseburg alatt vívták meg vesztes csatájukat Henrik király németjeivel. Liutprand (1962), a későbbi cremonai püspök jegyezte fel, hogy pogány eleink „ocsmány és ördögi hűi, hűi” kiáltásokkal vetették rá magukat a „Kyrie eleisont” kiáltó németekre.’6

Ez alkalommal - csatakiáltásukon kívül - vezényleti eszközeikről csupán annyit említenek, hogy 93;. március 14-én éjszaka a csapatvezérnek visszavonulási parancsát „tűzjelekkel továbbították, mint szokták. . . ”’7

Azt, hogy eleink - immáron több mint ezer esztendeje - elkiáltott „huj, huj” szava nem csupán csatakiáltás volt, hanem éppen olyan istenhívás, mint ellenfeleiknek Kyrie eleisonja, nyelvtudósaink állapították meg. Pais Dezső mutatta ki, hogy ez a kiáltás a pogány korban éppen olyan fohászunk, istenhívásunk volt, mint a későbbi magyar katonák Krisztus! és Szerit Mihály ! kiáltása.’8

Diószegi Vilmos pedig - sámán vallásunk nagy kutatója 40