Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)
adták, hogy a közelben ellenség van.*2 Erre a magyarok mindent abbahagytak, kirohantak, s „hihetetlen gyorsasággal, mint szokták, csatarendbe álltak...” Heribald később is mindig szeretettel emlékezett meg „az ő kedves magyarjairól, e jókedvű, bár garázda legényekről. Ezek, ha meg is ütötték, mindjárt bort adtak neki, hogy hibájukat jóvá tegyék. Amit pedig - tudniillik az innya-adást - társai meg nem tesznek...” (A Sankt Gallen-i magyarok különben pár nap múlva majd egy szálig ott vesztek a Rajna mellett, Sackingen alatt.) Ekkehard mesternek e Szent Gál-i krónikája elmondja még, hogy kalandos eleink a kolostort - „ura lévén Szent Gál a tűznek” - nem gyújtották fel. Kürtjeiket elnémították, harci kiáltásaiknak végét vetették,** úgy vonultak el Konstanz városa felé. Megemlíti azt is, hogy utóvédjükből a svájciak elfogtak egy magyart. Őt aztán meg is keresztelték. Ez a magyar közöttük telepedett le, és családot is alapított. A kézirat más helyén újra szó esik a kalandozók harci kürtjeinek sokaságáról.*4 A bizarr képet azért idéztem fel, mert Kelet és Nyugat világának azt a mély szakadékát mutatja, amelyet száz évvel később Szent István igyekezett áthidalni. Sankt Gallenban alig pár órás eseménysorba sűrűsödik kereszténység és pogányság, élet és halál, tréfa és gyilkosság, mámor és a részegségből pillanat alatt átváltó harci fegyelem. Tánc - és haláltánc. Kürtjeiket fújják, csatakiáltásaikat hallatják e duhaj legények. Jókedvükben - szinte lábuknál fogva - hívják és rángatják le az égből e földre pogány isteneiket. Sőt még a két keresztény barátot is ráveszik: dalolja velük pogány dalaikat. Zsolozsma39
