Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

De hanyatt esett, és ő is szörnyethalt. Lenn a magyarok máglyát raktak a templom kapujában, s mindkét póruljárt bajtársuk tetemét megégették.

Alig hamvadt el a máglya, a csapat főemberei a kolostor előtt levő szabad téren a fűbe heveredtek. Ebédhez fogtak. Heribaldot maguk közé ültették. Volt ennivalójuk bőven. A bor dézsákban állt. Mindegyikük annyit ivott, amennyit csak kívánt. A félnyers húst kezükbe vették, úgy rágták le azt a csontokról. A csontokkal azután - tréfás kedvükben — megdobálták egymást. Amikor már jócskán ittak, „elkezdtek isteneikbez énekelni. . . s a (magukkal hozott, tolmácsoló)papot meg a bolond Heribaldot is kénys^erítették, énekeljen velük. . . A tolmács-pap (a magyarok fbglya) hatalmasan üvöltözött is velük. De aztán - mintegy magába szállt, és - elkezdte kántálni a Szent kereszt antifónáját.. . Másnap ugyanis — május 3-án - a Szentkereszt feltalálásának ünnepe volt.

A papocska vígan fújta a „Sanctifica nos. .. ”-t, Heribald, noha rekedt volt a hangja - vele énekelt.

A magyarok a szokatlan énekszóra összefutottak, és — mert már amúgy is jókedvük kerekedett - táncra perdültek.

Mások meg fegyverre kaptak, és összecsaptak, hogy vezéreiknek ügyességüket fitogtassák.

Eleink alighanem jócskán iddogáltak. Jókedvüket a tolmácsoló fogoly pap arra akarta használni, hogy vezetőiktől visszakérje szabadságát. Könnyes szemekkel borult a vezérek lábához, s kérte: bocsássák szabadon.

Ám ez nem tetszett a magyaroknak. A tolmácsra szükségük volt. Ezért hát kedvét akarták szegni szabadulhatnékjának. „J37- sZegő, morgó hangjukon” társaikat hívták. Ezek kést ragadtak, hogy a papot - tréfából — megfosszák papi koronájától.

Ekkor azonban előőrseik, kémeik kürtszóval és kiáltással hírül

3»