Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)
szellemében a kóbor muzsikust a bűnözőkkel s a prostituáltakkal egy szintre igyekeztek leszorítani. Mert lapozzunk csak bele a híres és hírhedt Szásztükörbe, a Sachsenspiegelbe! Mit mond a muzsikusokról? A jokulátor, a muzsikus, a Spielmann csak látszatra ember. Valójában holtakhoz hasonlatos! O az, akinek nincs becsülete, tehát nincsen — hiteles tanúságként elfogadható - becsületszava sem. Nincs s nem lehet polgárjoga. Bántalmazóját - a talió-elvnek, a fogat fogért, szemet szemért jogelvének virágkorában — ő nem ütheti vissza. Csak úgy állhat bosszút, hogy bántalmazójának árnyékát üti meg. Városaink jogkönyveinek német előképei okán hasonló szemlélet itatja át a magyarországi városok jogéletét is. Erre a szemléletre legjellemzőbb egy XV. századi magyar egyházi beszéd töredéke: Arra a kérdésre, vajon a pap kiszolgáltathatja-e az Úr testét (az Úrvacsorát) „az síposoknak”, a válasz: nem! Ilyenféle vallásos „moralitás” mellett“9 nem meglepőek a konkrét városi intézkedések! Nézzünk néhányat ezekből! Buda városának a XIV-XV. század fordulóján leírt Jogkönyve a legszerényebb városi elemek közé sorolja a zenészeket. A társadalmi piramisnak alján, a szabad személyektől (prostituáltaktól), pecérektől, rakodómunkásoktól kartávolságnyira helyezkednek el, vízhordók, napszámosok, szolgák társaságában. Ezeknek kötelessége az, hogy Úrnapján a Nagyboldogasszony- templom előtt muzsikával udvaroljanak - (hofizáljanak, mint mondották). Mit is, ha meg nem tennének: esztendőre kitiltják őket Budáról. A Jogkönyv nem gyűjtőfogalommal - Spielmann -illeti őket, hanem külön, hangszerenkint sorolja fel a trombitá
