Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

az 1493. évi esztergomi zsinat szabályozta. Ez kimondja: ünnep elsősorban az esztendő ötvenkét vasárnapja. Ezekhez ötvenkét további ünnep járul: a Mária-ünnepek, a magyar „háromkirályoknak”, nemzeti szentjeinknek meg az egyes egyházak helyi védőszentjeinek napjai.

A húsvétot és a pünkösdöt két-két nappal, a karácsonyt hárommal üli meg a régiség magyar embere. így a háromszázhat- vannégy napos esztendőből száztizennégy nap: ünnep. És a munkanapok száma csupán kétszázötven!

Ugyanekkor Angliában az ötvenkét vasárnaphoz csupán ötven, Franciaországban pedig csak húsz ünnep járult.'

Ünnepeinknek sorát tetézték az élet nagy - sosem ismétlődő, mindent pótló és semmivel sem pótolható - szereinek: a születésnek, násznak, gyásznak toros-boros vigalmai. Ezek pedig sohasem eshettek meg muzsika, tánc - „tombolás” - nélkül.

Középkori történetünknek falusi népzenészeit - az ő sorukban tábori, katonai muzsikusainknak elődeit - az Árpádok korának szolgálónépei sorában találjuk meg. Önálló bokraik, falvaik - csakúgy, mint az ácsok, a víz- és erdőóvók (ardók) bocsárok (kádárok), csatárnak mondott fegyverkészítők, az erdei darócok, esztergárok, fazekasok, fonók, födémesnek nevezett méhészek, gerencsérek, halászok s más szolgáltató népeknek falvai — megjelennek a királyi szálláshelyeknek, kedvelt királyi vadászhelyeknek, a dukátus központjainak s a várispánságok székhelyének peremén.2

Ezek a - közös településeken élő - énekmondók, igricek, regösök - latin szóval: jokulátorok - apáról fiúra szálló csoportos foglalkozásként űzték a muzsikálás mesterségét.

Abból, hogy* településeik - akár térképen is kimutatható - rendszerességgel a király, az ifjabb királyba várispánok székhe*74