Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)
lyeit övezik, látnivaló az énekmondók, igricek rendjének - mint Árpád kori szolgálónépeknek - intézményessége. Ez nem csupán annak jele, hogy - csakúgy, mint a világ valahány népe- eleink is zenekedvelő emberek voltak! Népi muzsikánk történeti forrásainál meg hadizenénk kezdeteinél látjuk majd: az igricek, regösök dolga munka volt, és nem csupán szórakoztatás. Életük sem szórakozás volt! Munkájuk pedig — nem csupán egyéni kedvtelést elégített ki (bár mint könnyűzene, tánczene részben szórakoztatott is)- társadalmi igények kielégítésére irányult. Ez a társadalmi igény két vonatkozásban jelentkezett: a népi zenésznek szerepe volt a nép életének - az egyház által jobbára szentesített - szerein, ünnepein: keresztelőkön, esküvőkön, temetéseken. De szerepük volt ezeknek az Árpád-kori igriceknek a hadra keltésben, a mozgósításban, a sereg kísérésében, sőt annak hangszerekkel - dobbal síppal, kürttel - való vezényletében is. Csak ez a két dolog- s nem eleink puszta mulatni vágyása, jókedve - magyarázata annak, hogy - jószerével - nincs középkori megyénk, ahol ezeknek a zenészbokroknak, muzsikusfalvaknak helynevekben is lecsapódó nyoma ne volna. A most elmondottaknál fogva ügy gondolom, helyesebb, ha ezeket a régi népi zenészeket hajdani nevükön igriceknek, regösöknek nevezzük, mint ha őket - Pais Dezső és mások módjára- mulattatóknak, avagy éppenséggel énekmondóknak, hegedősöknek neveznénk. 275
