Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

Puszták fölött por, füst az égig ér,

Hun őrcsapat fogoly hadat kisér.

(-)

Húrjaim hun kürtszóra zengenek.

Kicsorduló könnyem ki érti meg?

(-)

A bőrdobokat éjjel is verik,

Szüntelen peregnek, reggelig.

Pusztán a vad szél végig hasít,

S tábort, utat porral homályosít.10

Amikor aztán — nagy idő múltával - kínai rokonai a kis Tz’ai Yen hercegnőt kiváltják a hunok fogságából, sorstragédiája beteljesedik. Visszatér Kínába, ám két fiát ott kell hagynia. Nagy fájdalmában e világnak nagy vigaszát, a muzsikának dicséretét énekli meg.

Északról szól a hun kürtök szava,

Ritmusra fogta kobzom dallama.

Nem lesz tizenkilenc dal... Elcsitul.

De zeng ekhója múlhatatlanul.

A muzsika s a dal szépségei A természetnek drága kincsei.

Örömet bú és bút öröm követ,

Megzengetik az érzékeny szivet.

Szép Kína földje és a hun mezők,

Időjárás, szokás: különbözők.

Az ég és föld két végére így vetett A sors szegény anyát és gyermeket.

*5