Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

dékozásáról szóló kis emléktábla hydrának, vagyis víziorgonának nevezi pompás hangszerünket.7

Szigeti Kilián megállapítása szerint az aquincumi orgona sípjait hajdani mestere nem billentyűzettel hozta hangzásba (ennek sincsenek régészeti maradványai), hanem a sípokat kis elzáró csúszkáknak (vagy nyelvecskéknek, linguettáknak) ki-be húzásával szólaltatta meg. Ez a - még a középkorban is dívott - megszólaltatási mód, természetesen, csak nehézkes, lassú, kissé patetikus játékot tett lehetővé.8 Első pannóniai jeléül annak a zenetörténeti közhelynek, hogy a hangszer megnyitja a muzsika határait — de korlátozza is azokat.

Novella Aelia Sabtnáról

Az aquincumi orgona páratlan leletéhez zenetörténeti novellaként kapcsolódik Aelia Sabinának, az ifjú római orgona- és énekművésznőnek aquincumi sírköve.

A sírkő feliratának latin versezete magyar fordításban valahogy így hangzik:

„E néma koporsóba zártan nyugszik Sabina, a jámbor, kedves feleség.

Jeles muzsikus volt - egyetlen, ki művészetével felülmúlta férjét.

Kedves volt a hangja; ujja húrokat pengetett.

Ám hirtelen elragadta a halál s immáron hallgat.

Harminc évet élt - azaz, jaj, hogy annyit sem, csak öttel kevesebbet, ám a huszonöt esztendőnél három hónappal s két héttel mégis többet - Alakja örökké él az emberekben, mert