Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

várának ostromát, Trisztánt és Izoldát, az Arthus-kör világát. Ez az egy kis elefántcsont doboz - egy magyar királylány hagyatéka

— a középkor udvari költészetének képzőművészi antológiája.

S a fogantyú alatti jelenetén mintha csak a híres kígyóspusztai csata lovagi párviadalának parafrázisát látnok: két tornalándzsás lovag csap össze lóháton. Hátuk mögött kürtösök fújják a torna fanfárját. Kürtjeik szárán egy-egy lobogó. A Szerelem várát pedig úgy védik a szüzek, hogy rózsákat dobálnak - zeneszóra

— a lajtorjára hágó ostromlók közé. . .

Ám nemcsak francia, provanszál trubadúrok, hanem osztrák s német Minnesingerek is megfordulnak a magyar királyok udvarában. Walter von der Vogelweide éppen úgy megjárta Magyarországot, mint Mügelni Henrik, aki az 1360-as években, Nagy Lajos visegrádi és budai udvarában fogott bele a magyarok viselt dolgairól való rímes eposz megírásába. S még később ide kell számítanunk az utolsó Minnesingert, Oswald von Wol- kensteint, Zsigmond királynak tanácsosát, énekesét és kegyvesztett asztali társát, a magyar Sárkányrendnek s a Grál Szent Kehely rendjének - borosbutykosoktól sem mindig idegenkedő

— lovagját.12

Valamivel korábban ezek a századok - az Árpád-kor, a keresztes hadjáratok kora - vezették Magyarországra a Niebelung- ének költőjét is. Attila udvarában a magyar királyok esztergomi és óbudai udvarát énekli meg, a XIII. század elején.

S azt, hogy Óbudának mint Attila városának - alaptalan - mítosza mennyire mély, meg azt: nemcsak a nép, de az udvar, a literatúra felől is elindulhat helyi mondaképződés, két dolog is mutatja.

Az egyik: Óbudát németül a XVI. századig Etzilburgnak, latinul urbs Attilae-nek nevezik. A XIV. században pedig az