Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

A primitív kétszólamú zeneművekben az alap-melódiát, a témát tenornak nevezték. Az orgonán megszólaló hangot, az ún. ellenpontot pedig discantusnak.

A discantusnak azután egyre több és több változatát teremtették meg. Legnevezetesebb a motetus - vagyis a háromszólamú daliam - és a rondellus, az ismétlődő dallam.

Az orgona kezdetben nem kíséri az éneket, hanem váltakozik azzal.126

A hangszer későbbi tökéletesítésében nagy szerepe volt annak, hogy a XIV. vagy a XV. században feltalálták a - manuált kiegészítő — pedált, lábítót. (A találmányt egyesek a XIV. század mestereinek, mások egyenesen az 1470-es években működött Bemard mesternek, a velencei dózsék udvari orgonistájának tulajdonítják.)1“7

Középkori emlékanyagunkban többféle orgonával találkozunk. A nagy orgonák, a hjdraulisok118 ajak- és nyelvsíp-sorait manuál és pedál vezérelte.,2? Könnyebben szállítható, mozgékonyabb voltuknál fogva korábban s szélesebb körben terjedt el két orgonafajtánk: a pozitív és a regál. Pozitívnak - positivónak - azt a hordozható, ajaksípokat tartalmazó orgonát nevezték, amelynek csak manuálja volt, pedálja nem.1,0 A regál pedig szintén kicsiny orgonácska: csupán nyelvsípjai voltak.

A nagy orgonák muzsikusai odahaza, vagy ha vendégségbe hívták őket, rendszerint kéziorgonákat - pontosabban: portati- vót,m positivót vagy regált - vitettek magukkal, és azon muzsikáltak. (így cselekedett például 1501. február 7-én Budán Grympek mester, II. Ulászló király orgonistája. O a király öcs- csét, Jagelló Zsigmond herceget budai szállásán kereste fel, s délebédjén „tangebat in positivo”. Amiért is 1 forintot kapott honoráriumként.)1”

139