Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

magyar kutató - kimutatták: az ókori orgonának két válfaja fejlődött ki. Az egyiket a római Pollio Vitruvius, Augustus császár mérnöke írta le az i. sz. első évszázad elején, híres De architectura című munkájában. Leírása szerint az orgona lehet négy, hat, vagy nyolc sípsoros. Az egyes sípsorok külön-külön szélládán állnak, s így egymástól függetlenül is megszólaltathatók. (Ilyen szerkezetű az aquincumi római kori orgona.) Ez a típus az újkori európai regiszterorgona őse.

A másik orgonatípus abban különbözik a Vitruvius leírta orgonától, hogy ennek sípsorai’ egy és ugyanazon a szélládán helyezkednek el. Ezt az utóbbi típust nevezték német szóval Blockwerknek, rossz meghatározással mixtúra-orgonának. A római birodalom kettéosztása után Nyugat-Európában a Blockwerk terjedt el. Keleten - Bizáncban — az osztott szélládás orgonák éltek tovább.*24

Az orgona vándorútja: az európai művelődés vándorútja. Így az már az ókorban átkel a Földközi-tengeren. Seneca (i. sz. 5—65) írja, hogy Róma újfajta monstre hangversenyein több a zenész, mint valaha a publikum volt: a nézőteret rézfúvók recsegése, a színpadot - hydraulisnak nevezett - orgonáknak és sípoknak süvöltése tölti be. Az orgona, a hydraulis, ez a különleges luxushangszer ekkoriban, az első században érkezett Rómába alexandriai szülőhazájából. Udvari virtuóz muzsikusok, társaságbeli hölgyek, patríciuscsaládok tagjai, sőt maguk a császárok is ezt a hangszert kedvelik legjobban. Divat lett az orgona, és ez a divat — az aquincumi orgona példázza - hamarosan Pannóniába is behatolt.125

Maga a formátum, az orgona esetében is, csakúgy, mint a technika legtöbb ágazatában, a nagyból, a monumentálisból fejlődött a kicsiny, a miniatűr felé. Róma óriás, szabadtéri hangsze*37