Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
Társtudományok
Kovács Imre Megjegyzések Liszt Michelangelo-recepciójához „Egyik jellemzője századunk szellemi életének, hogy a társművészetek, ha már nem tudják egymás helyét elfoglalni, legalább igyekeznek egymásnak új erőforrást kölcsönözni.”1 Baudealaire 1863-ban, az általa nagyra becsült Delacroix halálán elmélkedve jutott erre az általánosító megállapításra, miután a festőt a legapróbb árnyalatokra is érzékeny irodalmár és a szenvedélyek fűtötte zeneszerző erényeivel ruházta fel. A fentihez hasonló megállapításokkal szép számban lehet találkozni a 19. században azok körében, akik hittek a társművészetek egységében. Márpedig sokan voltak ilyenek. Kétségtelenül közéjük tartozott Liszt (1811-1886) is, aki nemcsak hogy hitt benne, hanem zeneszerzői gyakorlatában meg is valósította ezt az eszmét. Gyakran fordult ugyanis zenén kívüli inspirációhoz: képzőművészethez és irodalomhoz. Mindez köztudott a Liszt-irodalomban, minthogy az sem ismeretlen, hogy ez a zeneszerzői attitűd már weimari éveiben (1848-1861) írt programzenéit megelőzően is tetten érhető. Kevesebb szó esett azonban arról, hogy pályája elején képzőművészeti ízlését milyen hatások formálták, milyen ábrázoló művészettel kapcsolatos látott és olvasott élmények alakították világképét. Pedig a fiatal Liszt művészetekről alkotott felfogásának van egy olyan markáns vonulata, ti. a reneszánsz képzőművészethez való viszonya, amely megérdemelne egy átfogó, recepciótörténeti szempontú áttekintést. Noha a jelen tanulmány ilyesmire nem vállalkozik, ezt a hiányt 1. kép. Kretzschmer: Sposalizio litográfia, 1858 (Raffaello után) 2. kép. Kretzschmer: 11 Penseroso litográfia, 1858 (Michelangelo után) próbálja enyhíteni, amikor Lisztnek Michelangelóval kapcsolatos vizuális és intellektuális élményeinek analizálásához próbál adalékokat nyújtani. A három gyermeke anyjával, Marie d’Agoult gróf- néval az oldalán 1837-től 1839-ig Itáliában tartózkodó zongorista-zeneszerzőre a reneszánsz képzőművészet erőteljes, élményszerű hatást gyakorolt.2 Részben itt látott műalkotások inspirálták az Années de péleri- nage zongoraciklusának Itália-kötetét, amelyben hét itáliai vonatkozású, társművészeti ihletésű tétel szerepel. Ezek közül a képzőművészeti inspirációt a ciklus első és második zongoradarabjai, a Sposalizio és az II Penseroso képviselték. Az előbbit Raffaello festménye ihlette a milánói Brerából, az utóbbit pedig Michelangelo Lorenzo Medicit ábrázoló sírszobra a firenzei San Lorenzóból. A harmadik tétel, a Canzo- netta del Salvator Rosa, egy Liszt korában Salvator Rosának tulajdonított dalon alapult. Petrarca-szonet- tek (a 47., a 104. és a 123.) inspirálták a zongoraciklus következő három darabját, valamint Dante Divina Commediája a ciklust lezáró nagyszabású Dante-szo- nátát (Aprés une lecture du Dante).3 Amikor a ciklust Liszt 1858-ban publikálta, kiadójához, a mainzi Schotthoz írott levelének tanúsága szerint ő maga kérte fel az Années depélerinage svájci kötete illusztrátorát, Kretzschmert, hogy a kottacímlapokat díszítse; köztük a Sposaliziot (1. kép) és az II Penserosot (2. kép) az eredeti műalkotások alapján készítendő litográfiákkal.4 Ez utóbbihoz Liszt egy akkoriban híres Michelangelo-verset, a Grato m’e il sonno kezdetű négysorost is felhasználta. A kérdés óhatatla393
