Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)

Társtudományok

Tanulmányok Prokopp Mária yo. születésnapjára

quián túl tudj kerülni, / halandó! mert ha mindent látni tudnál, / Máriának nem kellett volna szülni.”36

Az anyagi dolgok természete nem eléggé szilárd ahhoz, hogy biztos ismeretek tárgyaivá lehessenek. Mindaz, amit az érzékelés ragad meg lét és nemlét között ingadozik, s örökös ellentmondásban van, belőle bizonyosság nem származhat. De a tapasztalati világ teremtményei mégis jelzik Isten láthatatlan dolgait, ezek nélkül nem lennének tájékozódási pontjaink. A mindig ugyanolyan módon működő természet rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy azzá váljék, amivé válását Isten akarja. Az ideák felé nyitott, absztrakcióra épülő gondolkodás az isteni megvilágosítás révén eljuthat az igazság megismeréséhez. A két világ közötti kapcsolat „felismerése” a jelben tulajdonképpen az igazságra, a dolgok mibenlétére való ráeszmélés.37 A szimbólum, mint cseppben a tenger, valóban a hármas struktúra szerint elképzelt mindenséget zárja magába és tükrözi: a láthatatlan Teremtőt, a teremtet világot és a „tanút,” a kapcsolatot felismerő és (mint Isten ana- logonja, részben) építő embert.

Dante Commecüajában Vergilus többször jellemzi Beatricét. A teremtett világ köznapi látás elől elrejtett titkait feltáró és az embert, Dantét, az érzékszervek kellemes benyomásaival elbűvölő hölgy legpontosabb meghatározását Vergilius a Purgatorium hatodik énekében adja: „Che lume fia tra ’1 verő e lo ’ntelletto” (v.45. aki világosság lesz a valóság és az elme között.)38 A Daniéra annyira jellemző szentencia-szerűség, sűrítés példája ez a sor: benne a valóság, az emberi tudás lehetősége és a kettő közötti kapcsolatot létrehozó segítő-vezető fényforrás, Beatrice, akinek életében, tevékenységében, Dantéhoz való viszonyában feltárulkozik a középkori szimbolizmus teljes tartalma. Dante hol úgy írja le, mint egy vele körülbelül egyidős firenzei kislányt, Folco Portinari gyermekét, aki a lehető legvalóságosabb teremtés,39 hol olyan megjegyzéseket közöl róla, amelyek a legkevésbé sem illenek egy igazi lányra vagy nőre. Az „elmém dicső hölgye” („gloriosa donna della mia mente”4°) még minden nehézség nélkül vonatkozhat valóságos alakra, de az „őt dicsérve az öndicséretbe esnék” (V.N. XXVII. „converrebbe es- sere me laudatore di me medesimo”) már alig, a Vita Nuova XXIX. fejezetében adott definíció pedig már csak metaforikus értelemben vehető. Beatrice maga a kilences szám (fogantatásakor a kilenc ég egymással a legteljesebb egyetértésben volt), a Szentháromságot jelentő három a négyzeten, amely mindhárom személyt a maga hármasságában tartalmazza és fejezi ki, „olyan csoda, mely csodának a gyökere a csodálatos Háromság.”^

A vezető szerepe

A torony társasága elsősorban világi szervezet, amely alapvetően az emberi értékek nevében és megvalósításuk érdekében munkálkodik. Faust öngyilkosságát megakadályozó angyali kar éneke közvetlenül éppen nem Istenhez vezeti, Faust a jelenet utolsó mondatában félreérthetetlenül leírja saját helyzetét: „Könnyem

kicsordul, föld, tiéd maradtam!” („Die Träne quillt, die Erde hat mich wieder!”) Sarastro és társai egy szolá- ris, egyiptomi-perzsa vallás papjai, akik közvetítik a nagy örök és személytelen entitások, mint világosság, bölcsesség, erény, szeretet, harmónia hatalmát.42 Vallásuk az élet hogyanjára, nem miértjére kérdez rá.

Dante viszont „nem maradt a földé,” hanem emberiből (trasumanar, emberen túli) istenivé vált, a földi időből az öröklétbe lépett át.43 Beatrice feladatát nem valamiféle társaságtól vagy személytelen entitásoktól kapta. Ő magától semmit sem tehetett. Csak amikor Krisztus anyja, a keresztény könyörületesség első alakja, a bűnösök közbenjárója üzenet formájában felszólította őt, mentse meg a kárhozat közelébe került hívét, csak akkor indult el. A megbízása történetét Vergiliusnak előadó boldogító saját maga idézi Luciának, a fény megvakított mártírjának a korholó szavait: „Beatrice, Isten büszkesége, / mért nem segíted azt, ki úgy szeret, / Nem látod, amint küzd a zord halállal.’^

Beatrice valóságos létező is, meg nem is: érzékszervekkel felfogható gyönyörűség, aki isteni tartalmat hordoz az őt felfogó, megértő elme számára. A megértés nem könnyű feladat. A jelek nem passzív elemei a világnak, hiszen a Szentháromság nyomai bennük nyernek célszerűen alakot. A hívást azonban ki kell hallani a létezők és dolgok gyakran néma világából. Beatrice a Purgatorium harmincadik énekében személyes életének két korszakáról beszél. Az elsőben, amíg a földön élt, jó úton tudta tartani Dantét, miután azonban „életet cserélt” egykori híve eltávolodott tőle. A jó úton tartás az arc (volto) és a szemek (occhi) hatásának az eredménye.45 Miközben az égi Beatricében a szépség és az erény nőtt, Dante a nem igaz út felé vette léptét a „jó hamis képeit követve” („Imagini di ben seguendo false,” v.131.), amelyek semmilyen ígéretet nem teljesítenek be.

Dante a „selva oscurában” a kárhozat határára érkezett el. A gonosz kiüresített világából való szabaduláshoz nem elegendő a megváltás ténye. Arra is szükség van, hogy a hívás erősebb legyen, a tévelygő elméjében jobban kitűnjék a látottak, a jelek igazi tartalma. Ezeket mutatja fel Beatrice: először a rosszat, ahová Dante helytelen látásával kerülhetett volna, majd a helyes látás megtanulása után a jót.

A hajótöröttként, ziháló lélegzettel a pusztulástól menekülni akaró költőt a jelek bátorítják a vadállatoktól való megszabadulásért folytatott küzdelmében: a felkelő Nap reggeli ideje és a tavasz („dolce stagi- one”), mindkettő tartalma a krisztusi megváltás biztosította üdvözülés útja, amit követnie kellene, de amire magától már képtelen rá.

A természet és a történelem hozzájárulása

Az írott kinyilatkoztatásból és más szent szövegből megszerezhető tudáson kívül a természet és a történelem helyes szemlélete is feltárja a dolgok és az események Istennél lévő értelmét. Az egyik nem független a másiktól: a múlandóság alá vetett „természet só337