Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
Társtudományok
Pál József „Omnis creatura significans” Szimbólumok alkotása minden olyan intellektuális (művészi) tevékenység természetes velejárója, amely a dolgok egyediségének érzékelésén túlmenően bennük valamiféle általánosságot, közöttük összefüggésrendszert fedez fel vagy vél felfedezni. A szellemi és anyagi környezet erősen meghatározza a szimbólumok létrehozásának a módját. Alapvetően másként, más elvek alapján teremtette jelképeit a görög, a keresztény, illetve a modern kori ember, nem is beszélve a nyugatitól eltérő kultúrák képviselőiről. Kialakulásuk után fejlődési pályájuk, „életük” a legnagyobb változatosságot mutatja. A szimbólumok évezredeken és civilizációkon keresztül vezető útjuk során végig meg is őrizhették születéskori jellemvonásaikat. Bizonyos fontos alkotóelemük más környezetben is feltűnhet. Az oroszlán esetében ez a közös az erő: a háború és a perzselő Nap az ókori Egyiptomban, a zsidó nép hatalma a Bibliában, másutt az időt jelenti, a keresztények számára Krisztus, Sol Iustitiae, Nietzschénél a szellem megtisztulásának fokozata, szabadság és akarat. A sárkányban szintén megvan az erő mint azonos elem, de nagyon eltérő tartalmú jelentés kapcsolódik hozzá: Kínában a tisztelettel övezett emberre, uralkodóra utal, Nyugaton a Sátánra, az ellenséges hatalmakra. A mesékben a (hétfejű) sárkány legyőzése a hős utolsó és legnagyobb próbatétele. A példák szinte tetszés szerint sorolhatók.1 Az egyszer kialakult jelentőjelentett viszonyt ugyanakkor kultúrákon és korokon átívelő egységesség is jellemezhet. Az idegen alakhoz saját tartalom is kapcsolódhat, és fordítva, a pogány magyar szarvas (csodaűúszarvas) már az Árpádkorban keresztény tartalommal töltődött. A tájékozott befogadó tudatában ugyanaz a szimbólum más-más fogalom- és ismeretkörhöz vagy viszonyrendszerhez kapcsolódhat. Hogy pontosan melyikhez, azt gyakran a kontextus határozza meg. Ez éppúgy lehet (művelődés- vagy vallás) történeti vonatkozás (hal-gör. IKHTHÜSZ Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó),2 mint a szöveg vagy a kép (ha verbális vagy vizuális alkotásban szerepel) más, felismerést lehetővé tevő, konkrétan ott lévő eleme. (A kutya a hellenisztikus kor óta oroszlánnal és farkassal a hízelgő jövőt jelenti; fáklyával a szájában a helyes keresztény tanítást; középkori királynő sírokon a házastársi hűséget.) A középkori keresztény teoretikusok szerint „omnis creatura significans,”3 minden teremtett jelentéssel bír. A szimbólumok többségükben konkrét, jól körülhatárolható dologhoz (természeti elem, különböző tevékenységekhez kapcsolódó eszköz, építmény, testrész, gesztus, társadalmi rang), geometriai alakzathoz (kör, háromszög), minőséghez (hideg-meleg, szín) vagy mennyiséghez (számok) kapcsolódva kelnek életre. Lehet azonban az alapjuk a közösség tudatában élő absztrakt fogalom, alak (főleg a mitológiák alapján) vagy fiktív lény is. Végső soron elvileg bármi és bárki funkcionálhat úgy, mint a kagylóba került porszem, amelyből megfelelő körülmények között kialakulhat a „gyöngy.” Ezek a kristályosodási pontok vagy alakok azután más tartalmakat is magukhoz vonzanak. Egyesek csak átmenetileg kapcsolódnak hozzá, mások tar- tósabban vagy (máig) végérvényesen, akár módosítva is az eredeti tartalmát. Az ilyen módon létrejövő alak „magáértvéve közvetlen egzisztencia képzetét nyújtja [...] ekképpen [...] is elégségesnek minősül,”4 önállósággal rendelkezik. Szükségszerűen felvetődik a kérdés: kell-e egyáltalán keresnünk mögöttes (vagy felettes) jelentést. Az alak, ahogyan Hegel mondja, tényleg túllépi-e saját létezésének határait. Mindig kétséges, hogy az oroszlán pusztán önmagát fejezi-e ki, vagy valami mást is. Az érzéki valóság, a puszta kép és a nem-tulajdonképpeni értelem (jelentés) összehasonlításából tűnhet ki, valójában melyik értelemben szerepel. Erre példaként Hegel Luther „Erős várunk nékünk az Isten” sorát említi, amelyben a vár nyilvánvalóan „túlmutat önmagán,” védelmet, támaszt jelent. A „Messzi vizekre kiszáll ezer árbócfával az ifjú” a reményeket, a terveket, „Megmentett ladikon tér kikötőbe az agg” viszont a korlátozott célokat, a halált jelenti.5 A sorokban szereplő szavakkal felidézett tárgyakat, elemeket nem a tulajdonképpeni szó-dolog (vox-res) kapcsolatban kell felfogni, hanem a dolog jelentésében (Szentviktori Hugó szavaival: „non solum voces, séd et res signifi- cativae sunt”).6 Sőt, ez az igazi értelmük, máskülönben elvész a kijelentés valódi tartalma. Az evangélikus identitástudat csak erre a nem tulajdonképpeni jelentésre épülhetett. Az egyedi felől Egy adott korszak vagy eszmeáramlat egésze határozza meg, mi a szimbólumalkotás szerepe jelentősége az adott környezetben. A hétköznapi (cég, ország stb) azonosító ábrától a mágikus jelig nagyon különböző felfogások szerint rendeződnek. A „significans”-ra ráruházott jelentések vonatkozhatnak az evilági és eszmei jelenségek szélesebb körére. Az alak ezáltal rejt magába valamiféle általánosságot. Ez a profán felfogás a panteizmus vagy a nominalizmus álláspontjával hozható összefüggésbe. Ezen a ponton nem lehet nem Goethére hivatkozni, „...vannak jelentős esetek, amelyek sok egyéb eset reprezentánsaként jelentkeznek, bizonyos teljességet öltenek fel, bizonyos sorrendre tartanak igényt, lelkemben valami hasonlót és idegent idéznek fel, s mind kívülről, mind belülről bizonyos egységet és egyetemességet igényelnek.” Másutt: „Mély érzés által, amely ha tiszta és természetes, a legjelesebb és legmagasabb rendű tárgyakkal is összehangolódhat s mindenesetre szimbolikussá teheti őket. Az ily módon ábrázolt tárgyak 333
