Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
Társtudományok
Omriis creatura significans mintha önmagukban állnának, s mégis, mélységes jelentést hordoznak, s ennek forrása az eszményi, mely mindig valami általánosságot is rejt magában.”8 A szimbólum útja (szemben az allegóriáéval) az egyediből vezet az általánosba. Az egyedi jelenség képviseli az általánosabbat, „nem mint álom és árnyék, hanem mint pillanatnyi-eleven megnyilvánulása a kifürkész- hetetlennek.”9 Az előbbi idézetben a tárgyaknak az eszményi kölcsönzi a „mélységes jelentést,” a 27 évvel később írt utóbbiban a kifürkészhetetlen (Uner- forschlichen) a pillanatnyiban és az elevenben (lebe- ding-augenblickliche) nyilvánul meg. A lét alapkérdéseit feszegető Isten és világ költeményei az emberen kívül és belül egyszerre ható Istent állítja az olvasó elé, akiben szintén egy „mindenség mozog.”10 Az idős Goethe nem rejti véka alá, hogy az organikus világban rejlő, tapasztalattal, gondolattal felfogható „kincsö- zönből” szeretne eljutni a lét mélyebb érzéséhez és értéséhez. Az egyedi felől induló, meg-megújuló harca során szükségszerűen teremt (vagy érez meg) új és új kapcsolatokat az érzékelhető és a szellemi világ között. ,A szimbolika a jelenséget (Erscheinung) eszmévé (Idee), az eszmét képpé (Bild) változtatja, méghozzá úgy, hogy az eszme a képben mindig végtelenül hatékony és elérhetetlen marad, valamint ha minden nyelven kimondják is, kimondhatatlan.”11 A természetben uralkodó általános törvényekből következik, hogy a dolgok és jelentésük rendje nagyobb egységbe, mítoszba rendeződik. Többek között erről szól a számos régi és újra teremtett szimbólumból (Mefisztó, pen- tagramma, különféle jelek, képletek, kutya, toronyőr stb.) egésszé összeálló Faust, amelyben Goethe példásan megalkotta az antikvitás utáni korszak Európájának egyik nagy, a nyugati ember létének alapkérdéseit értelmező témáját, mítoszát (Oswald Spengler). A mű utolsó strófájában a Chorus mysticus szavai: „Minden múlandó csak puszta jelkép” (Alles Vergängliche / Ist nur ein Gleichnis) Alanus ab Insulis idézett soraival mutat első pillanatra meglepően szoros hasonlóságot. A rokonság bizonyos mértékig valóban meg is van: földi életét élő embert jelek irányítják, azok határozhatják meg cselekedeteit, mint Wilhelm Meisterét a kastélytoronybeli titokzatos hatalmak által elhelyezett jelek Goethe regényében vagy Taminóét a Sarastro állította próbák a Varázsfuvolá- ban. Nem mellékes, hogy mindkét esetben titkos társaság irányítja az ember tökéletesedését, „tanulóéveit,” magasabb erkölcsi állapotra való jutását. A vezetők nem Isten vagy a szentlélek, hanem maguk is emberek. Hatalmuk alapja a tudás és az erkölcsiség, amelynek erejét a bevezetettek fokról fokra ismerik fel, és végül maguk is azoknak részeseivé válhatnak, birtokolhatják. Ez a hatalom azonban nem abszolút, mint Istené, hanem nagyon is törékeny. (Mozart Singspiel- jét éppen Goethe írta tovább. A töredékben a széthúzó (dia-bolikus) erők vették át a hatalmat. Tamino és Pamina gyermekét az Éjkirálynő parancsára koporsóba zárták, amit állandóan hordozni kellett, végül felnyitották, az életben maradt gyermek, Géniusz, elszállt. A templomából elüldözött Sarastro a pusztában vándorolt.)12 A középkori teológus és Faust útja ettől kezdve másmás irányt vesz. Az előbbi célja Isten színe látása, a pontosan leírt túlvilági beteljesedés elérése, az utóbbi számára a logosz a tettJ3 Faust János evangéliuma kezdősorának verbum szavát így fordítja.Ő — a korábbi korszakok terminológiáját használva — vir activus („az égtől legszebb csillagát kívánja, / a földtől legforróbb gyönyöreit”). A keresztény antropológia csúcsán álló kontempláció bármely formája idegen számára. Míg a jelekről sokat, az „Örök-Egyről,” a „Mindenségről” az „örök áramról” vagy az „örök törvényekről” keveset tudunk meg Goethétől, inkább sejtéseket közöl róluk, de semmiképpen sem ad olyan rendszeres ismeretet Isten birodalmáról, mint a keresztény teológusok vagy mint igazi elődje, Dante. A francia szimbolisták — témánk szempontjából — a goethei irányt folytatták. Charles Baudelaire sokszor idézett versében ( Correspondences, 1857) kísérletet sem tesz arra, hogy a racionalizmus kritériumainak megfelelő szavakkal próbálja megadni ennek az egységnek a meghatározását. A természet olyan barátságos templom, amelyben nem konfesszionális vallás által megalkotott Istent imád a belépő, hanem elmerül egy létállapotban, az érzéki benyomások harmonikus együttesében („Dans une ténébreuse et pro- fonde unité”), amely végtelen és kimondhatatlan.A manifestót (1886) író Jean Moréas sem állított mást, mint azt, a konkrét jelenségek csupán érzékletes látszatok lehetnek, amelyek azért vannak, hogy kifejezzék a ráción túli, primordiális eszmékkel való ezoterikus rokonságukat („représenter leurs affinitás ésotériques avec des Idées primordiales”). Az olvasó analógiák és ismétlődések során keresztül értheti meg, úgy-ahogy, a költő rejtett célzásokkal, allúziókkal teletűzdelt nyelvezetét. A szimbolisták számára az igazán fontos dolgok a hétköznapi értelemmel felfogható világon kívül helyezkednek el. A név hangalakja mint szimbólum A középkori gyűjtemények szerkesztőinek szokása volt, hogy a szavakat nem az önmagukban általában értelmetlen összetevő elemek, a betűk sorrendje, hanem jelentésük szerint osztályozták: először általában az Atyára, majd a Fiúra és a Szentiélekre, végül a teremtett világra vonatkozó kifejezések következtek.16 Ez számunkra szokatlan verbális szimbolizmust eredményezett. A nyelvi alak nem közömbös saját tartalma iránt,'7 s a kettő viszonyát nem a konvencionalitás, mint a nyelvészek állítják, hanem valamiféle (rejtett) szükségszerűség határozza meg. Isten a világot szóval teremtette,18 a szavak, nyelvi szerkezetek megőrizhetik az eredeti tudást. Néhány olyan példát idézünk, amely egymástól „filológiailag” nagyon távol eső dolgot kapcsol össze számunkra szokatlan gondolkodás- mód alapján. A kereszténység, mint Isten szavát tartalmazó könyv vallása nagyon komolyan vette a (hasonló) hangalak334
