Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
19-20. századi művészet
Tanulmányok Prokopp Mária yo. születésnapjára 3. kép. Ottone Rosai: Ifidanzati (Jegyesek). Magángyűjtemény. Olaj, fa, yo x 49,5 cm. 1934. Forrás: Pier Carlo Santini: Rosai. Firenze, Vallecchi, i960. csolatot tartott fenn, Giorgio Morandi23 bolognai festő, aki Grizzana világát ragadta meg rajz-, akvarell- és festménysorozataiban. Rosai olyannyira belülről élte meg a képein megjelenített tájat, atmoszférát, hogy bizonyos értelemben autobiografikusnak is tekinthetők a művei, saját érzésvilága kel életre a festményein, amely az atmoszféra teljes megragadásából fakad. Művein a barna, sárga, bronz, zöld, szürke színek dominálnak, amelyek élővé teszik az ábrázolt elemeket, a házakat, az utcákat, az embereket, akik mindig plasztikus formában jelennek meg. A 30-as évektől elhatalmasodó pesszimizmusa nyomán a képein az emberek szinte mindig háttal állnak a nézőnek, kugliszerűek, mert a „tipico” megragadása izgatja a festőt a „tipico” élethelyzetben (3. kép). Ez vonatkozik a tájképfestészetére is, ahol a firenzei és a Firenze környéki utcák, házak általános jellemzőit emeli ki, a geometrikus formákra redukált városelemeket, amelyek a korareneszánsz képeken is hasonló módon jelennek meg (4. kép). Ecsetkezelése azonban más, a nagy homogén színfoltok mellett, az impresszionisták nyomdokait követve, ecsettel rajzol, amely módszer a plasztikus ábrázolás mesterévé avatja, s amely eljárás a képein lassú mozgást implikál, ezáltal a festmények elbeszélő jelleget öltenek. Portrét szinte csakis saját magáról fest, önmagát is belekomponálja az ábrázolt embercsoportokba, majd a 40-50-es években szinte minden évben megfesti saját arcát, amelyből szomorúság, elkeseredettség, düh, zaklatottság és gondterheltség árad. Önarcképei azt sugallják, hogy mindenre és mindenkire haragszik, legfőképpen saját magára. Ennek következtében kétkedéssel viszonyul a világhoz és az egyes emberekhez is. Magába is zárkózik, egyedül él, tanítványaival is keményen bánik, csupán egy célja van: festményekben kifejezni az emberiséget a maga teljességében egy konkrét valósághoz kötve.24 Ottone Rosai a Via Toscanella festője, Firenze 20. századi festője, aki méltó örököse annak a Duecento óta remekműveket létrehozó rendkívüli firenzei művészeti hagyománynak, amely nem csak az olasz, hanem az egész európai festészetre meghatározó hatást gyakorolt. Rosait mélyen megérintette ez az örökség, s erre figyelve, de egyben a modern művészet eszköztárát és gondolkodásmódját, a 20. század eleji művészeti tendenciákat ismerve és alkalmazva, mégis egyéni, autonóm és senkivel össze nem vethető sajátos és erős expresszivitással bíró művészeti kifejezéstárral saját kora Firenzéjét festette meg. Azt a két világháború közötti firenzei mikrovilágot, amelyben a kisemberek élnek, s amelyet csakis a bennszülött ismer, de Rosai is idevaló, s érzékenységével és tehetségével képes volt ezt a környezetet is költői szinten megragadni és kiváló munkákban elhivatottsággal, szeretetteken, de mégis kritikusan ábrázolni. Rosai ötven éve meghalt, azóta eltűnt az ő Firenzéje, az ő korának emberei, de az utcák, a tájak nem változtak, s láttukon az ember ma már visszafelé gondol, mint a nagy reneszánsz festők esetében is: Rosai Firenzéjét idézi fel magában, amely mára líraisággal teli emlékké alakult, s érzelmi kötődést kiváltó és esztétikai élményt nyújtó művészettörténeti dokumentummá. 4. kép. Ottone Rosai: Via San Leonardo. Magángyűjtemény. Olaj, fa, 75 X55 cm. 1938. Forrás: Pier Carlo Santini: Rosai. Firenze, Vallecchi, i960. 311
