Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
19-20. századi művészet
Ordasi Zsuzsa Firenze, Via Toscanella. Ottone Rosai, Firenze 20. századi _____ festője A mikor az ember vonattal érkezik Firenzébe, az állomásépület báljában, miközben az ízletes „caffé”-t tölti magába, máris csodálhatja a vidéket, amelyet bejárni készül. A falon Ottone Rosai két pannója függ, amelyet a festő 1935-ben készített az új állomásépület1 díszítésére. Rosai Firenzét és a toszkán tájat festette, a firenzei embert, azt a világot, amelybe beleszületett, s amelyben élt. Ez azonban nem a turisták látogatta Firenze, nem a műemlékekkel teli csillogó, gazdag, pompázatos, nagyvonalú, ünnepélyes város, amilyennek a kívülről érkező látja, hanem az a zárt közeg, amelybe az ősfirenzei bezárkózik, s ahová nem is enged be idegent. A nagy paloták melletti-mögötti utcákban lakó kézművesek határozottan körülhatárolt közösségeiről van szó, ahol az emberek élete nehéz, anyagi és egyéb problémákkal terhes, ezért is olyan zárkózottak, kedvetlenek, egyáltalán nem mosolygósak a firenzeiek, hanem szúrós a tekintetük, nem nagyon bíznak meg senkiben, különösen nem az idegenben, kimértek és meglehetősen szótlanok. Ugyanakkor van bennük tartás, büszkeség és tisztesség, sajátos arisztokratizmus, amely tulajdonságok egy erős szociális keretben és sokévszázados zárt szokásrendszerben élő közösségben elengedhetetlenek, hiszen az összetartozás alapvető kritériumai, az azonos sors azonos súlyú vállalását jelentik. 1. kép. Ottone Rosai: I giocatori (Kártyázok). Magán- gyűjtemény. Olaj, fa, 70x50 cm. 1936. Forrás: Pier Carlo Santini: Rosai. Firenze, Vallecchi, i960. Vasco Pratolini2 mesél ezekről az emberekről a regényeiben, bár ő optimista hozzáállással, s a festészetben pedig Ottone Rosai,3 aki végig pesszimista hangvételű képekben jeleníti meg ezt a világot. Képein a morc, szomorú, küzdelmes sorsú emberek, az „omini” szerepelnek, akik élik a mindennapi életüket, idegennek alig érthető firenzei dialektusban („fioren- tino stretto”) beszélgetnek az utcán, csendesen szo- morkodnak a családi közegben, ülnek a kocsma sötét zugaiban, kártyáznak, kockáznak vagy kugliznak, zenélnek (1. kép). Rosai világa a két világháború közötti Firenze, amikor az élet keserű és pesszimista színt öltött, amikor a — nagypolitkától meglehetősen távoli — mikrovilág csupa nehézséggel volt tele. Rosai belülről ismerte ezt a Firenzét, hiszen beleszületett, s apja tragikus halála4 után maga is kénytelen volt élni az egyszerű kisemberek sajátos hétköz- napjait.5 A kézművesek kézügyességét is apjától örökölte, amely az ő esetében rendkívüli művészi tehetséggel párosult, ezért is kezdett el festészetet tanulni az Istituto d’Arte Decorativa iskolában, majd 1910-től az Akadémián,6 utána pedig autodidaktaként,7 de mindig a művészeti közegben maradva, s mindaddig figyelmesen követve a művészeti tendenciákat és mozgalmakat, amíg — 1919-től kezdve — ki nem alakította önálló nyelvezetét, senki más festő művészetéhez nem köthető sajátos autonóm kifejezésrendszerét. Az 1910-es években jelentős műveket alkot a futu- rizmus irányzatához kapcsoldóva, s már 1913-ban kiállít néhány akvafortét, amelyeket a „Facérba” folyóirathoz kötődő futuristák dicsérő kritikával illetnek. Később szoros kapcsolatba kerül a Lacerba körével, barátságot köt Ardengo Soffici8 költő és festővel, akivel a barátság a későbbiekben is megmarad, noha művészeti nézeteik a két világháború közötti időszakban már eltérőek. Rosai az első világháborúban önkéntesként harcolt, s a háborúból hazatérve 1920-ban önáló kiállításon mutatta be addigi műveit,9 amelyeket a korabeli sajtóban Soffici és De Chirico10 nagyon pozitívan értékelt. Ekkor azonban vált, érdeklődése a firenzei hagyományok felé fordul. Elkezdi alaposan tanulmányozni azokat a festőket, akik a 15. századi várost, városi életet festették, felfedezi magának Giotto, s főképpen Masaccio művészetét, aki későbbi munkásságában meghatározó támpontnak bizonyul. A15. századi firenzei festészet architektonikus jellege fogja meg, amely a 20. századi városban is jelen van, az utcák, terek, épületek kapcsolataiban, s amely az objektív vizualitás strukturális rendszerét alkotják majd a művein. Kubisztikus formákat fest, az épületek és épületegyüttesek redukált formai megoldásaira koncentrál, amely nyilvánvalóan nem jöhetett volna létre Cézanne hatása és Picasso kubista formavilágának elfogadása nélkül. Hasonlóan 309
