Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)

19-20. századi művészet

Omnis creatura significans

Az ószövetségi történetek allegorikus-filozófiai értelmezése egészen Alexandriai Philón munkásságáig nyúlik vissza. Alexandriai Philón (i.e. 20-i. sz. 40 k.) görög-zsidó filozófus munkáiban a görög filozófia és a zsidó hagyomány ötvöződik. Mózes öt könyvéhez fűzött megjegyzéseit Platón és Arisztotelész filozófiáján keresztül értelmezi, ugyanakkor a két filozófus gondolatait a Szentíráshoz igazította. Philón DeAbraha- mae írásában úgy érvel, hogy Ábrahám áldozata azért egyedülálló, mert őt nem a szokás vagy félelem, becsület motívumai vezérelték, hanem egyedül Isten sze- retete. Philóntól veszi át az allegorikus-tipológiai írásértelmezést mindenekelőtt Órigenész, majd a későbbi egyházatyák.

A legkedvesebb fiú feláldozása nem kizárólag ótes- tamentumi téma, megfelelői megtalálhatóak a görög mondavilágban is: Iphigeneia történetében: a Trója ellen induló görög seregnek éppen Artemisz kiengesztelésére kellett volna Agamemnón király és Klütaim- nésztra leányát, Iphigeneiát feláldoznia Aulisznál, amikor a hajóhad nem tudott a szél miatt Trójába vitorlázni. De maga az istennő menti meg őt az utolsó pillanatban, és viszi papnőjének a barbár tauroszok (Krím félsziget) földjére.1 Smith 1922-ben összegezte az ábrahámi áldozat ábrázolásának típusait, ezt függelékben mellékelem.

Izsák és Jézus párhuzama. A kereszténység szemszögéből Ábrahám hitének és fiát odaadni kész atyai áldozatvállalásának köszönhetően nyeri el az isteni szövetséget, amelynek célja a megváltás művének előkészítése. Izsák és a helyette felajánlott bárány is a helyettesítő elégtétellel (satisfactio vicaria) Jézus előképévé vált.

Külön fejezetben összegzem témám rabbinikus értelmezését, hiszen Chagall gyermekkorát ebben a szellemben töltötte.

Chagall sajátos bibliai értelmezése miatt festészetét vizsgálva felmerül a kérdés, mennyiben modern, mennyiben hagyományos, mennyiben zsidó és menynyiben keresztény a bibliai témára vonatkozó szemlélete, létezik-e keresztény vagy zsidó ábrázolás, vagy a mester oeuvre-jét áttekintve mindkettő. E tekintetben nehéz feladat bármelyik kategóriába sorolni a művészt. Sem Chagall, sem megbízói nem tartották meghatározónak vallási hovatartozását, világnézetét, amikor a Biblia illusztrálására, vagy éppen a katedrálisok, templomok, zsinagógák üvegablakai díszítésével bízták meg. A művészi tehetség szempontjából nincs különbség zsinagóga és katedrális között. Chagall számára az volt a fontos, hogy megtalálja az egyetemes vallás kifejezését, hangját: maga a motívum ehhez képest másodlagos jelentőségű.

Chagall világa felveti a kérdést, mi volt a titka, hogyan közelített művészetével az emberekhez. Emlékeit átformálva saját „ikonográfiát” alkotott. Párizsban, a francia szellemi élet forrongó központjában — a Mont- parnasse-on — tovább formálta egyéni stílusát. Hatottak rá a 20. század jelentős képzőművészeti áramlatai, a kubizmus, szürrealizmus. A szürrealizmus a két

világháború között élte virágkorát. André Breton első szürrealista kiáltványa (1924) a 19. századi realizmus változataként a három összefüggő alapeszmét fogalmazza meg: a hangulat, az álom, és az „ellenlogika” (az abszurd) jellemzésével. Ez sok művészre és íróra hatott. Eszerint a művészt meg kell szabadítani a logika kötöttségétől, a hétköznapi tudaton felüli, a mögöttes „szuperrealitásig” kell eljutni. Freud tudatalatti elmélete annyiban érvényes Chagallra, amennyiben festményei az álmai fantáziavüágát jelenítik meg.

Apollinaire Chagall képeinek láttán használta először a szürrealista kifejezést. Az 1910 körüli forrongó Párizs új technikai-formai vívmányai természetesen hatottak Chagallra, a későbbiekben is találkozásai olyan személyiségekkel, mint Max Ernst, Louis Aragon, Paul Éluard, Picasso, Foujita, Cocteau, Archipenko, Cendrars, Kisling, Zadkine vagy éppen Tihanyi. De a festőkön kívül itt élt Hemingway, Gershwin, Wilder, Faulkner, Joyce, T. S. Eliot, hogy csak a legismertebbeket említsem. A modern művészettel foglalkozó Gombrich, vagy éppen Werner Hofmann felveti azt a módszertani megfontolást, amely az alkotásra vonatkozóan sokkal szélesebb alkotói impulzust jelent, melynek célja a valóság egészének szellemileg történő átértékelése. Ez érvényes Chagall vallásos témáira is: meghaladja a műalkotások addig megszokott keretét, ugyanakkor témájában követi a keresztény képhagyományokat keverve saját szimbólumrendszerével.

Chagall másik arca, hogy ugyanakkor megmaradt gyermeklelkű, a teóriáktól idegenkedő festőnek, nem kereste — mint a szürrealisták, vagy dadaisták — a tudatos polgárpukkasztást. Breton írta róla, hogy „vele lép be diadalittasan a metafora a festészetbe.” A korai, oroszországi művek megalkotását követően, második párizsi korszakában egyre elismertebb lett. Képei, mintha naiv, gyermeki tisztasággal készülnének, amely spontaneitás leikéből, szívéből jön.

Célom továbbá, hogy a 20. századi új egyházi megnyilvánulások és a Chagall közötti kapcsolatot megvilágítsam. Párizs hatása a művész életében a szabadságot jelentette, ahol az új áramlatokat, filozófiai gondolatokat megvitathatta és dolgozhatott. Izsák feláldozása és ennek kapcsán Jézus története, valamint a kettő párhuzama a II. Vatikáni Zsinattal új szellemet hozott az Egyház megnyilvánulásában. Ennek a folyamatnak részese volt a 20. század értelmisége, filozófusai és művészei. Ennek fényében nagyobb dimenziót kap Chagall bibliaértelmezése. Ezt a gondolatot képviseli Chagall művészetével vallásos képeiben, különleges értelmezésével és stílusával.

Jacques Maritainnel, a neves XX. századi francia gondolkodóval való barátsága megvilágítja és magyarázatot ad Chagall zsidó-keresztény motívumokat megjelenítő személyes ikonográfiája kialakulására. Maritain a filozófia professzora volt a párizsi Institut Catholique-on (1913-40) és alkotó módon járult hozzá a keresztény bölcselet fejlődéséhez, Aquinói Szent Tamás korszerű értelmezéséhez, az európai humanista gondolkodáshoz, katolicizmus és politika viszonyá306