Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
19-20. századi művészet
Keserű Katalin Toroczkai Wigand Ede* és Kós Károly, avagy a „székely stílus” Kevesen tudják Erdélyben, hogy azon házak egy része, melyek a 20. század elején „Kós Károly-stílusban” épültek, nem is az erdélyi építész, hanem egy ugyancsak sokoldalú budapesti tervező munkái. Wigand Ede 1907 és 1914/15 között élt és dolgozott Marosvásárhelyt, s ezenközben szövődött furcsa barátsága Kós Károllyal.1 Noha voltak közös műveik is, és első látásra épületeik alig megkülönböztethetőek, építészet-felfogásuk merőben más. Mindazonáltal felmerülhet — nemcsak kettejükre vonatkozóan — egy közös stílusfogalom neve, ami részben az általuk forrásként tekintett erdélyi építkezési hagyomány alapján határozható meg, részben a századforduló nemzetközi, az építészetet és iparművészetet átható Arts and Crafts mozgalmának2 köszönhető. Ebben a mozgalomban a lakóház (családi ház), annak berendezése és környezete a legfontosabb műfaj/épülettípus, aminek kialakításához mindenütt a helyi tradíciók jelentették a forrást. I. A lakóház mint építészeti feldat — az építészettörténet felől nézve — az egyszerűhöz való visszatérést jelent, a minta (a forrás) pedig egy addig perifériális, nem műépítészeti (nem építészettörténeti) jelenséget, amit építési gyakorlatnak, a mindennapok kultúrája részének nevezhetünk. Ez két olyan meghatározottság, ami a művészet addigi, stílusfejlődésre alapozott történetében fordulópontként értékelhető: újrakezdés, mégpedig nem (csak) a „magas” művészet birodalmán belül kimunkált eszközökkel. Következményei több irányban is nyomon követhetőek: felvetik a kérdést, hogy az Arts and Crafts stílusként definiálható anyanyelvűsége (vemakularizmusa): az addig számon nem tartott vidéki építészet anyagaiban és technikáiban rejlő lehetőségek felfedezése és kimunkálása hasonló jelenség-e, mint a 19. század végén a műépítészetben kimutatható redukció és eszközváltás: a mérnöképítészet új anyagai, technológiái elemi tulajdonságainak és lehetőségeinek kutatása és alkalmazása. Ha csak részben is igennel válaszolunk e kérdésekre, a 19. század vége, a századforduló művészetében olyan horderejű változást tapasztalunk, melyben egyidejűleg az új tudományosság és a hagyományos tudás alapján értékelődött át és bővült a művészet fogalma, a művészetek és a kultúra viszonya. Azaz a későbbiekben a modernség több irányú kiteljesedésével számolhatunk, melyek közül az egyik, a hagyományt felkaroló a jövő, a fenntartható fejlődés számára fontosabb lehet, mint az energiaigényes technológiával élő másik. Az előbbihez a lakóház kiindulópont (kísérleti terep) volt. A. Nem tekintve most a modernség sokat taglalt összefüggését a mérnöképítészet általános gyakorlattá válásával, a művészettörténetben innovációként regisztrálhatunk egy sajátos, a 19-20. század fordulóján a művészetben megjelent szemléletet is, amely a helyi sajátosságok felfedezésén, a másutt is megtalálható, hasonló jelenségekkel való rokonságuk felismerésén nyugodott, s amit regionalizmusnak nevezhetünk. Ennek vonzataként a művészettörténet-írás hagyománya szerint kiemelt művészeti központok és a mellékesnek tekintett provinciák, perifériális régiók (Európa java része: Észak-, Kelet- és Közép-Európa), amik viszont a központok alkotóinak is érdeklődési körébe estek, egyenrangúakká váltak a művészetben, majd — jóval később — ennek történetében is.3 A 20. század végi, közép-kelet-európai rendszerváltoztatások, melyek a korábbinál erősebb érdeklődést váltottak ki a nyugati civilizációban e geopolitikai régió s művészete iránt, egyúttal a régió mai, kortárs művészetébe és művészetkritikájába is a szemléletváltás igényét hoz- ták.4 Kutatási témaként jelent meg a régió művészetének közelmúltja, országainak egymás közti művészeti kapcsolatrendszere.5 Ugyanakkor a mai, nemzetközi „új művészetiben újra és minden eddiginél szélesebb körben a helyi kulturális gyakorlatokra épülnek a kortárs művészeti formák, és az „új művészettörténetiben a művészet társadalmi szerepére és ösz- szefüggéseire kerül a hangsúly. Ezek nemzetközisége a harmadik világra is kiterjed, társadalmi-politikai szempontból posztkoloniális korszakunkban. B. A kortárs művészet és a mai kultúratudományok társadalmi érdeklődésének jelentőségével vethető ösz- sze a múlt századfordulónak a parasztság foglalkoztatottságát és jövedelmét biztosító háziipari szervezete és az erre épült magyarországi Arts and Crafts is. A mozgalom szociális és szubjektív igényeket kielégítő falusi műépítészete a modern kor problémáira adott válasznak, innovációnak tekinthető. A magyarországi művészettörténet mégsem számol a századfordulóval úgy, mint fordulóponttal, jóllehet a Németh Lajos által szerkesztett akadémiai kézikönyv (Magyar művészet 1890-1919, Budapest, 1981), hatalmas anyagával, kellő alapot szolgáltat hozzá. Az ezt követő kisebb, a 19-20. század történetét mint összefüggő egészt tekintő6 kézikönyvek a kérdést megkerülik, s a századforduló jelentőségét a kézikönyvhöz képest csökkentik. Az építészettörténet-írásban azóta is — a kor saját fogalmaihoz igazodva — „népies törekvésekének vagy — a stílustörténetet követve — „nemzeti stílustörekvés”- nek nevezik az Arts and Crafts meghonosodását, amikor a századforduló egymást megtermékenyítő, párhuzamos stílusaival foglalkoznak.7 Számos olyan életműre hívják fel azonban így is a figyelmet,8 melyek a műépítészetre (stílustörténetre) és mémöképítészetre sarkított leírásokban nem szerepeltek. A kulturális 297
