Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
19-20. századi művészet
Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára A könyvtárszobától csak egy lépés a zeneszalon. Az előző kompozíciós gondolattal rokon az ugyancsak több példányban is fennmaradt, zeneszalonjában zongorázó Hortense holland királynőt ábrázoló kandalló- óra.^ Ottomeyer és Pröschel monográfiája a két darab közötti kapcsolatról csupán annyit ír, hogy Ravrio Könyvtárszoba-órájára emlékeztet a Zeneszalon szín- padszerű elrendezése. Noha a Könyvtárszoba nőalakjának klasszikus profilja és Hortense arcéle semmiképpen nem téveszthető össze, számos apró részlet, például a nőalakok ruhája vagy a szék formája nagyon hasonló. A Zeneszalon bronz óratokját már nehéz szobor- kompozíciónak nevezni. Egy fülkeszerű színpad hátterében középen ajtó, két oldalt egy-egy függönyös ablak. A színpadteret két oldalt egy-egy veretdíszes pillér zárja le, a pillérfők fölött egy-egy, befelé, tehát az óraszámlap felé tekintő griff. A keskeny architráv fölött hatalmas lunetta, közepén a zománcos óraszámlap, felette szárnyas puttók lebegnek egy női portréval. Azért figyelemre méltó ez a kompozíció, mert ameny- nyire elszakadni látszik az óraházat díszítő szobor- csoporttól, elrendezésében annyira megelőlegezi a biedermeier oszlopos óra tükrös-színpadszerű változatát16 — noha tévedés lenne kapcsolatot feltételezni a kettő között. A szoborkompozíciókkal összehasonlítva a Könyvtárszoba és a Zeneszalon látványként szigorúan egy- nézetű, lényegében képként komponált. Az időt megállító tevékenységeket megjelenítő óratokok példáinak sorában ki kell térnünk a képóra műfajának egyik emlékére. Amennyire jellemző az elmélyült foglalatosság ábrázolása a korábban említett biedermeier festményeken, annyira ritka téma a képórákon. Ezért is érdekesség, hogy az I. Ferenc császár a dolgozószobájában című képórák meglepően nagy számban maradtak fenn, a műkereskedelemben is időről időre felbukkan egy-egy példány. A kompozíció előképéül szolgáló rajzot a Károly főherceg udvarában Terézia főhercegnőt rajzra tanító Johann Stephan Decker (1784-1844) készítette. Egy uralkodó ábrázolása — hacsak nem karikatúrának készül — nem teszi lehetővé a képórákról is jól ismert, óraütéskor mozgásba kezdő, az abszurd és groteszk jellegtől semmiképpen sem mentes automata figurák alkalmazását. Erről nincs is szó egyik fennmaradt emlék esetében sem. A Sobek-gyűjteményből származó példányi esetében a képmezőben található az apró óraszámlap: a dolgozó- szoba ablaknyílásának lunettájában van a császár faliórája — két szárnytól közrefogva. I. Ferenc íróasztalán iratok hevernek, ezek egyikébe mélyedve ül az uralkodó. A bécsi négynegyedes ütésen túl minden egész órában megszólal a zenélőszerkezet is, amely két dallamot játszik: Joseph Haydn Kaiserlied-jét (Gott erhalte Franz den Kaiser) és Karl Gottlieb Reis- siger Die Felsenmühle című operájából az „Es gibt kein schön’res Leben” című áriát.18 Az ábrázolásról még azt is meg kell jegyezni, hogy egy másik iparművészeti műfajból is ismerhető, mégpedig a 19. század elejének felvirágzó művészi öntöttvas-művességének sajátos emlékeihez sorolható öntöttvas képként.'9 Ez a variáció egyszerre példázza az iparművészet különféle műfajaiban rendszeresen tetten érhető miniatürizálást és parafrazeálást, hiszen az öntöttvas kép nem más, mint arasznyi méretű lapos dombormű, saját anyagából készített keretben. Visszatérve a kandallóórák zenével kapcsolatos figurális dekorációjához, a korábban említett példával ellentétben a különféle hangszereken játszó alakok a leggyakrabban nem enteriőrben jelennek meg, hanem egyszerűen az óraház mellett állnak. A muzsikáló figurákat ábrázoló aranyozott bronz óratokok (amelyek esetében különösen nagy kár, hogy a szakirodalom általában nem tér ki az esetleges zenélőszerkezetekre és az azok által játszott művekre) hosszú sorából az antik öltözetű alakokat általános zene-allegóriaként értelmezhetjük, hiszen ők az Apollók, Eratók, Szapphók késői névtelen utódai. A zenélő figura típusa sok esetben ki is egészülhet valamilyen konkrét részlettel. A muzsikálás szentimentális-anekdotizáló interpretációját képviseli egy 1820 körül készült (feltehetően Thomire rajza után másolt) óraterv — amint ez a feliratából kiderül. A nélkül ugyanis a kompozíció elég konvencionálisnak tűnik: szárnyas férfialak lírán játszik egy fejét félrehajtó, mindkét kezét a mellén keresztbe tévő nőalaknak. Ez azonban az Ártatlanságot elcsábító Szerelem (L’amour charmant l’innocence).20 A muzsikáló figura gondolataira utal a lábazati rész veretdísze: indafüzérekből — az antik groteszkek hagyományát folytatva — nő ki a madárszárnyú Ámor és a lepkeszárnyú Psyché összeölelkező alakja. Itt érdemes megjegyezni, hogy a kandallóórák lábazati veretéi csak abban az esetben kapcsolódnak a főjelenet témájához, ha a teljes óratok egységes terv nyomán készült, nem pedig elemekből állították össze. Ez pedig többnyire csak a neves francia bronzier-k óratokjaira jellemző. A mitológiai alakok és az antik ruhás, sokszor meghatározhatatlan identitású figurák sora egy igen markáns kis csoporttal folytatható, amelynek megjelenése a historizmus korai fuvallatának tekinthető. A X. Károly nevével fémjelzett rövid időszakra (1824-1830) jellemző elsősorban, hogy az antik ruhás zenélő figurákat rövid ujjú inget, buggyos térdnadrágot és barettszerű, fantasztikus formájú fejfedőt viselő trubadúrok váltják fel. Az átmenet sajátos dokumentuma a Trubadúrnak öltözött Apolló (Apollon déguisé en troubadour) című óratok.21 A már korábban említett laterna magicás Ámorhoz hasonlóan ez az ikonográfiái típus is jelzi, hogy az iparművészeti tárgyakon megjelenő ábrázolások számos olyan tanulsággal szolgálnak egy adott korról, amelyekhez a képzőművészeti alkotások tanulmányozása önmagában aligha vezet el. Ebben a konkrét esetben például az is kiderül, hogy a trubadúr a lírán játszó Apollóval ellentétben — a francia óraházak tanúsága szerint legalábbis — igen nagy előszeretetteljátszik fuvolán, de csakis kottából. Tardy reprodukál egy J.J. Hanset belga udvari órás szigna251
