Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
19-20. századi művészet
Prékopa Ágnes Túl az időn. Az irodalom és a zene motívumai XIX. századi órák dekorációin Az óratokokon megjelenő ábrázolások ikonográfiái rendszerezése során a mai kutató kimondatlanul is az idő témájához kapcsolódó témákra kíváncsi a leginkább. Ezért a súlypontozásnál különösen kell ügyelnie arra, hogy lehetőleg minél inkább eltávolodjon saját korának preferenciáitól, hogy — a lehetőségeken belül — minél közelebb kerülhessen a jelenségek objektív értékeléséhez. A 18-19. század fordulójától a 19. század közepéig készült órák dekorációja is példázza, hogy a klasszicizmus művészetének monumentalizáló-megörökítő jellege nem csupán a grand art területein, hanem a tárgykultúra legkülönbözőbb műfajaiban is jelen van — ez az egyik oka annak, hogy a korszakban készült óratokok dekorációja gyakran kapcsolódik a szerkezet által mért idő témájához. Ennek az ikonográfiái orientációnak legfeljebb eseti előzményei voltak. Az óratok — a díszítés szempontjából — a korábbi évszázadok során csupán egy volt a reprezentatív tárgyak közül, az időmérő szerkezet jelenléte nem ösztönözte a funkcióhoz kapcsolódó saját ábrázolási típusok kialakulását. Érdekesség, hogy ezzel szemben egy másik időmérő eszköz, a (rögzített) napóra történetében explicitejelen van az időre történő utalás, hiszen a napóra leginkább az embléma jellegzetességeivel írható le: a skálához felirat is tartozik, többnyire az idő végességére utaló toposz. A mechanikus órák azonban, legyen szó akár a berendezési tárgyak egyikeként megjelenő nagyórákról, akár az öltözékek egyik kiegészítőjeként viselt zsebóráról, másfajta dekorációs rendszerek részeként általában nemigen hordoztak ilyesfajta üzeneteket, sem felirat, sem pedig a díszítmények között megjelenő szimbólum formájában — vagy legalábbis nem többet, mint az egyéb funkciójú tárgyak. A klasszicizmus tárgykultúrájában az idő és az emlékezés motívuma még olyan sajátos tárgytípusokat is létrehozott, mint a hajékszer, az ivókúra-pohár vagy egyéb emléktárgyak. Ha a szoborkompozícióval díszített órák helyét keressük a kor művészetében, az óratokok díszítését meghatározó plasztikai elem legközvetlenebb rokonait a síremlékek vagy kútszobrok között találjuk, amelyeknél olyannyira konkrét fogalom- rendszer asszociálódik a művek elsődleges rendeltetéséhez, hogy a szobordísz tulajdonképpen alkalmazott alkotásnak tekinthető. A kút a megújulást, felfrissülést kommunikálja, a síremlék pedig a fájdalmat és az emlékezést. Az idő motívumára koncentráló, sok esetben monumentális karakterű tematikus alkalmazott plasztika elsősorban a klasszicista nagyórákra jellemző. A monumentalizálás nem az óratokra épített, miniatürizált emlékműveket jelenti,1 hanem arra a sajátos pátoszra utal, amely a fentebb felsorolt műfajoknak is sajátja. Az óratok szobordíszének megörökítő jellegét elemezte Klaus Maurice a 18. századi francia kandallóórákról szóló munkájában, amely az óratokok művészettörténeti szempontú vizsgálatának azóta is legfontosabb publikációja.2 Maurice disszertációja ott fejezte be a francia kandallóórák témájának tárgyalását, ahol a művészettörténet eszköztára már nem használható. Ahol megszűnik a grand art-ral való szoros rokonság, az udvari megrendelés és a tudós program, és új, látványos eredmények helyett sokféle bizonytalan vagy legfeljebb óvatos hipotézist ígérő tényezőt kellene figyelembe venni: a trivializálódást és a provincializálódást, a korábban még gondosan kidolgozott ábrázolási program félreértett átvételét, a finom árnyalatok iránti érzékenység fokozatos csökkenését, egyszóval: a mondanivaló egészen szélsőséges leegyszerűsödését, a jelentéshordozó elemek ornamenssé alakulását. Az óratokok figurális ábrázolásairól bő évtizede jelent meg Elke Niehüser tipológiája, amely a francia bronzművesek műhelyeiben készült 18-19. századi darabokat vizsgálja.3 A gazdagon illusztrált könyv azonban inkább ismeretteijesztő, mint elemző munka, noha imponálóan bőséges adattár egészíti ki, amelyet Celems von Halen neve jegyez. A Niehüser által vizsgált példák között kiemelt szerepet játszanak az antik mitológiai témák, azok sorában pedig a szerző részletesen foglalkozik Ámor különféle ábrázolásaival a méztolvajtól a lélekvezetőn át a kezében laterna magicát tartó figuráig. Niehüser is megmarad a művészettörténet tradicionális módszereinél, tehát olyan típusokat vizsgál (további példák: a „bon Sauvage” típus különféle variációi vagy a korban különösen kedvelt zsá- nerjelenetek), amelyek rendelkeznek irodalmi referenciákkal. Az emlékanyag jelentékeny része azonban nem ilyen. Az óratokok tanulmányozása során túlnyomórészt olyan tárgyakkal kerülünk szembe, amelyek esetében nem alkalmazható a művészneveket, illetve az ábrázolások irodalmi forrásait referenciául használó, a grand art kutatása során kikristályosodott művészettörténeti módszer. A nagyórák tokja (a zsebórák apró méretük és személyes jellegük miatt egészen más karakterrel rendelkeznek, a díszítésükként megjelenő ábrázolások jellegzetességei is mások) szinte bármilyen méretű és anyagú, bizonyos fokig önállónak tekinthető díszítményt, díszítményrendszert hordozhat. A nagyóra- tokok olyan speciális iparművészeti műfajnak tekinthetők, amelyek a szerkezetet egyfajta talapzatba rejtve vagy egy szoborkompozícióba beépítve, csaknem autonómnak tekinthető plasztikai mű megalkotására teremtenek lehetőséget. „Csaknem autonóm” műről azonban csak olyan esetben beszélhetünk, amikor különleges, (sok esetben konkrét alkalomra készített), átgondolt programmal rendelkező, jeles művész tervezte szoborkompozícióról van szó. 249
