Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
Antik és középkori művészet
Rákossy Anna A sokszorosítás szerepe a későközépkori magyarországi kelyhek készítésében A napjainkra fennmaradt középkori magyarországi ötvösművek között nagyszámú csoportot alkotnak a kelyhek, amelyek eredetének meghatározásával kapcsolatban számos nehézséggel kell a kutatónak szembenéznie. A magyarországi középkori kelyhek esetében annak megállapítása, hogy egy adott tárgy pontosan mely templomban volt a 15-16. században, általában megoldhatatlan feladatot jelent, hiszen a mohácsi csata- vesztés előtti és a török uralom időszakából származó levéltári iratanyag nagyon hiányos, a kutatás során erre általában nem lehet támaszkodni. A fennmaradt korabeli források pedig — miután nem térnek ki a tárgyak díszítésének részleteire — többnyire nem teszik lehetővé a rendelkezésünkre álló kelyhek egyértelmű azonosítását egy-egy templom liturgikus ötvösműveivel. Ugyancsak kevés adattal rendelkezünk a kelyhek készítőiről és egykori adományozóiról, tulajdonosairól is. A19. században indult meg a középkori magyar művészeti emlékek tanulmányozása, kutatása, amelynek terjedelmes szakirodalmát itt nem feladatunk ismertetni. A19. század végén és a 20. század elején a kely- hekre és a filigrános díszítésre fokozott érdeklődés irányult, amelynek köszönhetően néhány, részben megsemmisült ill. jelenleg „lappangó” kehelyről is tudomásunk van. 1932-ben jelent meg, s alapvetőnek tekinthető Joseph Braun: Das kirchliche Altargerät1 című műve, melyben részletesen áttekinti a kehely kialakulásának történetét, a formák és díszítőtechnikák sokaságát, külön kitérve a középkori filigrános díszítésű kelyhekre is, amelyeket Roth Viktor az erdélyi kelyhek fejlődéséről írt tanulmánya is tárgyal.2 A külföldön lévő kelyhek nagy részét is megemlíti Genthon István a külföldi magyar művészeti emlékeknek — nem teljes — leltárában, nagy segítséget adva a kuta- táshoz.3 Gerevich László a budai ötvösségről szóló tanulmányában a kelyhek filigrándíszítését csoportosította, s az emlékeket egy-egy csoporthoz sorolta.4 A filigrános kelyhek kutatástörténetében Mihalik Sándor szerzett különös érdemeket: számos külföldi gyűjteményben lévő ötvösművet is tanulmányozott, köztük a göteborgi, a monzai és a gandinoi kelyheket.5 Az ötvösműveken lévő feliratokat és egyéb jelzéseket tekinthetjük az azokra vonatkozó legbiztosabb forrásainknak. A középkori magyarországi kelyheken ötvösjegyeket csak ritkán találhatunk, a középkori mes- teijegyeket pedig gyakran nem tudjuk mesternévvel összekapcsolni. A 15-16. századi kelyheken ötvösjegyeket csak ritkán találhatunk, ám ha mégis jelzettek ezek a művek, nem biztos, hogy mesternevet tudunk hozzájuk kötni, ahogyan a tárgyakat is csak nagyon kivételes esetben tudjuk mesterekhez kapcsolni. Marc Rosenberg,6 Kőszeghy Elemér,7 Brestyánszky Ilona,8 Bunta Magdolna9 és mások kutatásai alapján számos ötvös nevét ismerjük, azonban a 16. század közepe előtt működött mesterekről alig van közelebbi adatunk. Míg számos ötvöstárgy egyedi megrendelésre, valamely jeles alkalommal összefüggésben, a megrendelő egyedi kívánságának megfelelően készült, ezt a kely- hekről csak igen ritkán lehet elmondani. Mindezek alapján általában szinte lehetetlen azonosítani az egyes kelyhek készítőjét, készítési helyét, legfeljebb a díszítőmotívumok összevetésével, stíluskritikai alapon kapcsolhatunk több ötvösművet ugyanazon műhelyhez vagy mesterkörhöz. A magyarországi gótikus kelyheken — összehasonlítva a román stílusú emlékekkel — új elemek jelennek meg: az általában hatkaréjos talp széles peremet kap, valamint egy függőleges, gyakran áttört sáv emeli meg. A talp felső részét szárgallér zárja le, a nódusz felett és alatt szárgyűrűk takarják el a szárat, a kúppá alá pedig egy félgömb alakú kosár került, amelynek felső szegélyét párta zárja le. Egyúttal újabb díszítőelemek is megjelentek a kelyheken, s ezeknek a díszítéseknek egy részét egy sokszorosítási eljárással — öntéssel — állították elő. A középkori liturgikus edények formáját, méretét, anyagát egyházi szabályok is meghatározták.10 Noha az ötvösöknek ezen előírásokhoz igazodniuk kellett. A gótikus kelyhek igen változatos kivitelben készültek (különösen sokféle a nóduszok kialakítása), mégis számos rendkívül hasonló részlet figyelhető meg ezeken az ötvösműveken. Vizsgálatom tárgyát a bőrtűs filigránnal díszített kelyhek képezték. A filigrán vékony, általában két ezüstszál összesodrásával készült drót, amelyből leggyakrabban geometrikus mintákat alakítottak ki az ötvösművek felületén. A filigrán nem kizárólag a magyarországi ötvösségre jellemző technika, ezt az eljárást világszerte használták.11 A bőrtű magyar terminus technicus a filigrán felületére helyezett, granulációs eljárással készült arany- vagy ezüstgömbökre. A bőrtű kifejezés használata a 17. században kimutatható, Kecskeméti W. Péter ötvös említi drágakövekről és ötvöstechnikáról szóló könyvében.12 Mindkét díszítőtechnikát a 15. század utolsó harmadában és a 16. század elején elsősorban a magyar ötvösök alkalmazták a kelyhek díszítésére. A filigrános kelyhek legnagyobb magyarországi — hét kehelyből álló — együttesét a gyöngyösi Szent Bertalan templom kincstára őrzi.'3 A kelyheket az 1746-os canonica visitatio említi röviden,'4 legkorábbi részletes leírásuk—jelenlegi tudomásunk szerint — az 1810. évi canonica visitatioban szerepel, ez alapján a hét kehely közül hatot, (a rajtuk lévő feliratoknak köszönhetően) egyértelműen lehet azonosítani.^ Héjjné Dé145
